Kell-e az MKP-nak Szlovákia?

Majd a kérdés ürügyén arról értekezett, hogy a kétségkívül vulgáris és kirekesztő mečiari politikai folklór miatt tömbösült szlovák és magyar pártblokkoknak – SDK, MKP – miért alakult másként a sorsuk, miután – elsősorban nekik köszönhetően – megbukott az a rezsim, amely ellen szerveződtek. Miért váltak ki az SDK-ból az eredeti pártok, s mi az oka, hogy ez a válás nem következett be a három elődpártból alakult MKP esetében? A kérdéseket a következőkkel válaszolta meg: Az MKP egyrészt azért maradt meg egy pártnak, mert úgymond a „Felvidék” lankáin élő „konkrét emberek” lehetséges politikai karrierjének egyedüli letéteményese. Másrészt pedig azzal indokolja eme vitathatatlanul markáns etnikai stigmákat magán viselő párt létezését és virágzását, merthogy jócskán vannak ebben az országban szemellenzős mélyszlovákok, akik szintén kizárólag nemzeti alapon csörtetnek vagy lopakodnak a hatalomba. Alapvetően nincs vitám ezzel a definícióval. Azonkívül, hogy a könnyebb nemzeti ellenállás irányába manő-verezve, a szerző, enyhén szólva profanizálja a problémát. Árnyaljunk hát egy cseppet.

Bármely politikai párt, bizonyos embercsoportok eszmei összetartozásának természetes igényén kívül azért szerveződik, hogy a hatalomba, azaz döntéshelyzetbe jutva, választói, esetleges szimpatizánsai érdekeit képviselje és programját érvényesítse. Egy adott párt ebbéli törekvése rendre visszaigazolódhat – vagy nem – azzal a ténnyel, hogy a demokratikus választásokon hány választót képes mozgósítani. Talán ideje lenne már végre észrevenniük, elsősorban a szlovák „demokratáknak”: a szlovákiai magyarok nem biztos, hogy kizárólag vérségi alapon bíznának „övéikben”, ha egyéb „standardnak” címkézett többségi politikai csoportosulások kevesebb csalódást okoztak volna nekik. Az utóbbi évtized során azonban számtalan negatív visszajelzésben volt részük a szlovák demokraták térfe-léről is. Lásd a rendszerváltás utáni diszkriminatív, de minden bizony-nyal, minimum szűkkeblűnek mondható nyelvtörvényt, a helységnévtábla-háborúkat, a szlovák alkotmány preambuluma körüli primitív huzavonát, az ország területi átrendezése során velük szemben tanúsított fóbiát, s folytatható a sor, egészen a kollektív bűnösség elvét szentesítő Beneš-dekrétumok szlovák részről történő hisztérikus tabuizálásáig... Nem beszélve egy olyan gyakori groteszk helyzetről, amelyben észérvek híján bármely vitát olyan tendenciózus típuskérdésekkel zár rövidre számtalan többségi közéleti szereplő, hogy pl. Bugár Béla tiszta szívből szurkol-e a szlovák sportolóknak... Nos, kedves igazságosztó politológusok, kváziszakemberek, politikusok, szlovák honfitársak! A feszes szlovákiai nemzeti-nemzetiségi „csomó” megoldásának legegyszerűbb módszere, hogy nagyvonalúan félre kell tennetek egyszer s mindenkorra a szlovákiai magyarokkal szembeni gyerekes gyanakvást, a tudatosan fenntartott történelmi téveszmék táplálta sértődöttséget, és valódi empátiával kellene közelítenetek feléjük. Mert tetszik, nem teszik, nagyvonalú gesztusokat csak a többség gyakorolhat. Első lépésként például a Belo Heflernek kéne örökre elfelejtenie az általa elsütött olcsó geget – „Kell Szlovákiának az MKP?” –, amelynek nyomán inkriminált dolgozatában – fiktíve avagy nem, egyre megy – odáig jut, hogy az MKP-t holmi Muzulmán Koalíció Pártjához hasonlítja. Az efféle átgondolatlan és megalapozatlan példálózás ugyanis legalább ennyire szerencsétlen reakciókat válthat ki a szlovákiai mélymagyarokban, de a jóhiszemű, együttműködésre nyitott, államalkotó magyarokban is. Ami, ne adj’ isten, egy olyan közveszélyes kérdésben is megtestesülhet: Kell-e nekik, az MKP-nak Szlovákia?