„Régebben más voltál...”

Ez a kamaradráma egy párkapcsolati trilógia második része, lazán kapcsolódik a 2016-os Ernelláék Farkasékhoz című filmhez. Ez a fillérekből forgatott film váratlanul hatalmas sikert aratott, megkapta a fődíjat Karlovy Varyban, a benne játszó rendező pedig a legjobb férfi főszereplő díjával térhetett haza abba az országba, amelyben szerinte felesleges támogatásért pályázni, mert a nemzetközi díjak sem jelentenek biztos boldogulást az átláthatatlan rendszerben.

Az ötszereplős Kálmán-nap is fillérekből készült, tizenegy forgatási napra tudtak pénzt szerezni. A büdzsé fele szlovák állami forrásból érkezett Prikler Mátyás produkciós cégének köszönhetően, és Szlovákiából finanszírozzák az elfojtott magánéleti problémákat tovább boncolgató Egy százalék indiánt. Ez a film is kész van már, ősszel kezdik vetíteni Magyarországon, később pedig nálunk is. Mindhárom történet színdarabnak készült, rengetegszer játszották már őket, sőt az Ernelláék nálunk is nagyot futott komáromi színészekkel.

Ez a 71 perc tömény feszültség. A néző azt érzi, hogy minden pillanatban kitörhetnek az elfojtott indulatok, de végig megmarad a vihar előtti csend, nincsenek eget rengető fordulatok, csak szép lassan fény derül titkokra és hazugságokra, hogy a végén semmi se oldódjon meg, csak mi sóhajtsunk fel. A párok lehetőleg együtt nézzék meg, aztán beszélgessenek róla jó sokáig. A negyvenesekkel talán pont valami olyasmi történik, mint a szereplőkkel, vagy ismernek a környezetükbe hasonló problémákkal szembesülő párokat. A fiatalokkal pedig mindez később fog megtörténni, ha nem vigyáznak.De miről is van szó?

Kálmán (Hajdu Szabolcs) és Olga (Tóth Orsi) meghittséget, melegséget sugárzó otthonába vendégségbe érkezik Levente (Szabó Domokos) és Zita (Földeáki Nóra). A két negyvenes házaspár Kálmán névnapját készül megünnepelni, de a birspálinka hatására felsejlenek a már nehezen titkolható konfliktusok. Amúgy a Kálmán-nap csak ürügy, olyannyira hogy Zitáék az ajándékot is kint felejtik az autó tetején, Kálmánék közepesen rátermett ezermester mindenese, Ernő találja meg és viszi utánuk. Valójában szívességet kérni érkeznek: jobb iskolába szeretnék iratni kisfiukat, amihez az szükséges, hogy a környéken legyen a lakcímük. Azaz át akarnak jelentkezni Kálmánék címére, legalább egy fél évre. Ez már a film elején kiderül az Olga és Zita közötti telefonbeszélgetésből, az asszony bele is menne, de Kálmán ellene van. A néző joggal hiszi, hogy ekörül forog majd a történet, emiatt ugrik össze a két házaspár. De nem, sokkal komolyabb gondok kerülnek felszínre. Kiderül, hogy mindkét házasság a végét járja, fogalmuk sincs, hogyan lehetne megmenteni azt a 18-20 évet. Rendezzék át a lakást? Kezdjenek új életet máshol, akár külföldön? Vállaljanak még egy gyereket, hátha az újabb szikrát ad a kapcsolatnak?

Többet nem is árulok el, esetleg még annyi, hogy az ötödik szereplő, a nehéz sorsú ezermester összehasonlítási alapként toppan a történetbe: nemrég halt meg a felesége, és már a fogyatékos gyerekét is eltemette.

Csupa olyan dolog hangzik el a Kálmán-napi pálinkázás közben, amiről nemhogy társaságban nem beszélünk, de négyszemközt is csak nagyon ritkán. Bár a színészek nagyon természetesen játszanak, zanzásított karaktereket testesítenek meg, sűrített sorsokat, amelyekben benne van a teljes mai magyar középosztály minden búja, baja. És mi ijedten próbálunk rájönni, hol rontották el, mikor siklottak félre a dolgaik, miközben próbáljuk nem magunkat látni a vásznon. Vagy még ijedtebben igyekszünk tanulni a rossz példákból, nehogy így járjunk, miután párkapcsolatunk lángoló szakasza véget ér. Mert ahogy a nóta is mondja: a szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell.

Ez a Zorán-dal persze túl szájbarágós lenne ide, a film egy másikkal ér véget: Bill Withers slágere a Lovely Day telitalálat, tökéletes ellenpontozás. A rend kedvéért azt is elmondom, hogy a dal jogai elvitték volna a film költségvetésének felét, úgyhogy csak másfél percnyit tudtak megvenni belőle. Ezért ér véget olyan hitelesen a film – bár a néző ekkor már szívesen szabadul.

Rengeteg mesteri apró nüansz teszi izgalmassá ezt az egy térben, és reális időben, hosszú snittekkel játszódó filmet. Van, hogy az egyik szereplőnek csak a hangját halljuk, nincs a képben. Néha ketten is háttal ülnek nekünk, ilyenkor el kell képzelnünk az arcukat. Máskor meg sem szólal a szereplő, de az arckifejezése többet árul el, mint egy nagymonológ. Van, hogy négyen beszélnek egyszerre. És vannak sokatmondó csöndek, elharapott mondatok. Szinte mindenki mindenkivel kommunikál „duettben” is, amikor a többiek nem hallják a párbeszédet. Ernő pedig (Gelányi Imre), aki pár percre kettesben marad Zitával, váratlanul átöleli az asszonyt. Vele egyébként nehéz kommunikálni, mert alacsonyabb társadalmi rétegből érkezett, és bizonyos szavakat meg sem ért. Bármennyire hihetetlen, a humor is fel-felbukkan a filmben, becsúszik egy drámai párbeszédbe, ügyetlen elszólásba, magyarázatba.

Jó, hogy megmaradnak az utókornak ezek a színdarabok, és külön öröm, hogy ilyen remekül átültették őket filmes nyelvre. Míg az Ernelláék Farkaséknál központi problémája (a testvérkapcsolat mellett) a gyereknevelés volt, Kálmánék gyerekei itt most nem szerepelnek, szó sem esik róluk. Így jobban tudunk koncentrálni a szülőkre, jobban látjuk azt a bizonyos stációt, amikor mindketten érezni kezdik, hogy kiürült a kapcsolatuk, pedig még csak negyvenvalahány évesek. Hajdu Szabolcs szerint ez a vihar előtti állapot évekig is eltarthat. Az ilyen helyzetbe került párok próbálnak újra lendületet venni és elhinni, hogy még menthető a helyzet.

A harmadik részben, az Egy százalék indiánban már a kapcsolatok felbomlása jelenik majd meg. Azt is nagyon várom. Pedig abban sem lesz sok köszönet.