Talajt vesztett, dühöngő férfiak és az elszakadástól való félelem – Hajdu Szabolccsal beszélgettünk legutóbbi filmjéről

A Karlovy Vary-i fődíjas, 2016-os Ernelláék Farkaséknál azzal vívott ki magának figyelmet, hogy az érdektelen középosztályról mesélt érdekesen. Másrészt pedig azzal, hogy – akkor még egyáltalán nem szokványosan – Hajdu Szabolcs, aki rendezte, írta és játszott is a történetben, nem pályázott a filmtervvel állami támogatásra. A Kálmán-nap 2023-ban, az Egy százalék indián egy évvel később debütált. Mindhárom film színdarab nyomán készült, párkapcsolati válságokat övező kérdéseket feszeget, de önálló történet. Az Egy százalék indián utómunkái Szlovákiában készültek, most került a hazai mozik kínálatába. Hajdu Szabolcs többek között arról is beszélt, csalódott, hogy az Ernelláék nem szolgált precedensként a magyar filmkészítés számára.

Az Egy százalék indiánról, melyet a Febiofest keretén belül mutattak be nálunk, itt írtunk korábban.

Az Egy százalék indián szereplőinek mindegyike egy precíz pszichológiai látlelet. A karakterek a trilógia előző két filmjéhez képest talán még sűrítettebbek. Hogyan készült a forgatókönyv? Ilyen jó emberismerő?

Figyelem a történéseket, megnézem, hogy az érzelmekből milyen tettek következnek. Az ember tele van érzelmekkel, ezek lehetnek negatív vagy pozitív előjelűek, de önmagában attól, hogy valaki haragszik, szomorú vagy irigységet érez, az az ember se nem jó, se nem rossz. A kérdés az, hogy az érzelmekből milyen tettek fakadnak. Ha valaki irigységből, félelemből vagy haragból cselekszik, az már a jelleméről árulkodik.

Amikor elkezdünk a színészekkel összerakni egy történetet, nincs semmiféle prekoncepcióm. Van egy technikánk, hogy hogyan rakjuk össze a párokat, majd egyszerűen figyeljük, hogy egy dialógusban mi az, ami fontossá válik számukra. Fókuszba kerül egy téma, ahogy az Egy százalék indiánban és a másik két filmben is. Ezt megnézem íróként, minden karakter aspektusából, hiszen én a karakter saját igazságát kell, hogy jelezzem. Aztán addig csiszoljuk, amíg tényleg azt mondjuk rá, hogy igen, ez hihető. Nem csak a mondatokat, fontos, hogy színészileg hogyan csináljuk. Amikor próbáljuk a jelenetet, én kimegyek, majd véletlenszerűen benyitok, akkor azt kell, hogy érezzem, hogy itt két ember beszélget, nem pedig két színész próbál. Amikor a színészek valódi beszélgetésnek érzik, akkor kezdjük el a ritmusokat csiszolni. Elég hosszú és komplex folyamat.

A trilógián belül egyre fokozódnak a konfliktusok, az Egy százalék indiánban merülnek fel a legsúlyosabb témák. Az egyik kapcsolatban a bántalmazás klasszikus modelljét látjuk, ami azonban még inkább megdöbbentő, hogy a bántalmazás lehetősége egy olyan kapcsolatban is felmerül, amelyet értelmiségiek alkotnak. Az ön által játszott karakter, Andris tudatában van annak, hogy öröklött viselkedésminták irányítják, mégsem tud rajtuk túllépni. Miért?

Ezt el is mondja az általam játszott karakter: az élet túl rövid ahhoz, hogy megértsük, mi történik. A mintákat otthonról hozzuk, gyerekként védtelenek vagyunk, nincs rá eszközünk, hogy kivédjük őket. Ez sokáig nem merül fel problémaként, csak akkor, amikor az ember az első komolyabb párkapcsolatába vagy baráti kapcsolatába lép. Hogyan kezeli majd a konfliktusos helyzeteket, milyen reflexekből oldja meg őket? Azokból a mintákból, amiket kapott.

Az önreflexió 25 éves kor körül kezdődik – már ha megvan valakiben az a képesség, hogy reflektáljon magára. Ha igen, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet túllépni az öröklött mintán, mi a másik lehetőség, és azt honnan sajátítsuk el. Ez hosszú-hosszú évek és gyakorlás kérdése. Mire sikerül megtalálni egy új identitást, addigra lehet, hogy a társaldalmi változások már túlfutottak rajta. Így egy permenans lekésettségérzés van jelen, folyamatosan identitásokat kell váltani, és mindig elkésve. Mire megérted és sikerül változtatnod mondjuk azon, hogy milyen férjnek kellett volna lenned, addigra véget ér a házasságod. Mire megérted, milyen apa kellett volna, hogy legyél, addigra felnőttek a gyerekek. Aztán negyvenvalahány évesen elkezdenek újra beindulni a már elvetett szülői minták. Egyszerűen visszajön, az ember nem is gondolkodik rajta, határozottan azt érzi helyesnek, amit húszévesen teljes mértékben elutasított. Beindul egy ilyen program és kész.

Az Egy százalék indiánban három férfitípust látunk, három különböző evolúciós állapotban. Egyiküknek, Rajmundnak, domináns apja vagy nagyapja lehetett, akitől nagyon erős mintát kapott. A három férfi szereplő olyan, mint egy naprendszer: Rajmund beül középre, és a másik kettő, mint a bolygók, egyikük közelebb, másikuk kicsit távolabb áll tőle. A bolygók körül holdakként forognak a nők a maguk kritikai attitűdjével. Nagyon egyszerű egyébként belelátni a puszta férfisovinizmust a filmbe. Talajt vesztett férfiak ezek, eszköztelenek és emiatt dühöngenek, agresszívak. De nem csak erről van szó, hanem egymás bántásáról. Az egyik kapcsolatban például fordított a helyzet: ha az ember jobban megfigyeli a dialógusokat, a nő folyamatosan bántja a férfit, a férfi védekezik. Morog, mint egy kutya a kerítés mögött.

Milyen elvek mentén ültették át a színpadi előadást filmbe? A trilógia minden egyes filmjének más a vizuális, filmes nyelvezete. Az Egy százalék indián markánsan elkülönül azzal, hogy fekete-fehér.

Az előző két filmhez képest alakult ki az esztétika. Nem szerettem volna, hogy mind a három történet ugyanabban a lakásban játszódjon. Ugyanazok a színészek játszanak, de ez nem ugyanaz a család. Ezek különböző párkapcsolati stációk, és nem ugyanannak a párnak a különböző stációi, annak ellenére, hogy az én karakterem mindhárom részben hasonló, csakúgy, mint Domáé (Szabó Domokos – szerk megj.), a többieké azonban nem.

Másfajta hangulatot kíván a Kálmán-nap, ami egy idilli állapotot sugall. Az idill mögött persze ott a szorongás, egy nagyon mély félelem attól, ami az utolsóban bekövetkezik. Ami markánsan végigvonul ebben a három filmben, az tulajdonképpen az elszakadástól való félelem. Már az elsőben kimondják a szereplők, hogy el akarnak válni, a másikban, hogy nem szeretik egymást, de megy tovább az élet. Aztán a harmadikban megtörténik az elszakadás. Ez határozza meg az esztétikát: a gyász. A szereplők egy temetésről jönnek föl a lakásba egy torra, de itt a kapcsolat gyászáról is szó van. Már nem fontos a tér sem, hiszen akik ott laknak, arra készülnek, hogy elhagyják a lakást. Az arcok a fontosak. A képarány sem szép cinemascope, mint a Kálmán-napban, hanem 4:3-as képarány. Ez egy leszűkített, fekete-fehér film.

Az elszakadás ellenére a film vége mégis talányos, a történet egy tisztán filmes megoldással zárul.

Ugyanis az elszakadás nem azt jelenti, hogy valami lezárult. A színházban ezt nem tudtuk így megcsinálni, a film azonban lehetőséget ad a jelentések tágítására. Az elszakadás évekig tart, fájdalmai és következményei vannak. Az éveket nem tudjuk megmutatni, de a mi megoldásunk sok értelmezési lehetőséget kínál. Lehet ez annak az érzésnek a megjelenítése, hogy Zsuzsa (Pető Kata – a szerk. megj.) lelke ott marad a lakásban, miközben ő elment, de annak is, hogy ő ott maradt, csak a lelke távozott. Vagy pedig, hogy Zsuzsa az egészre csak visszamelékszik. A filmes befejezés magába foglalja az időtávlatot, annak melankóliáját és fájdalmát.

A film a vége felé a szereplők az Ernelláékról vitatkoznak. Mi adta az apropót az önreferenciához?

Ez egy drámaírói technikai kérdés. Mind a három darabban a vége előtt van egy kilépés, eltávolodás a történettől, amivel egy kis gondolkodási időt adunk a nézőnek, hogy aztán visszatérhessünk. Az Ernelláék Farkaséknál esetében ilyen a gyerekek előadása, a Kálmán-napban a néma autós utazás. Itt pedig felmerült ez az ötlet, hogy beszélgessenek valamiről, amit láttak. De milyen filmről beszélgessenek, miről vitatkozzanak? Olyan filmről nem lehet rosszat mondani, amit más csinált, úgyhogy miért ne beszélnénk arról, amit mi csináltunk.

A Berlinalén debütált Sós Bálint Dániel filmje, a Minden rendben, melyben egy morális dilemma előtt álló apát játszik. Súlyos szerep volt?

Ez nekem kirándulás volt. Azzal, hogy nincs rajtam a rendező felelőssége, összehasonlíthatatlanul könnyebb. Végső soron mindenért a rendező a felelős, nemcsak a művészeti, hanem sokszor az anyagi részéért is. A legutolsó filmekben pedig nem csak rendező voltam, hanem szerepeltem és producer is voltam, ez így együtt iszonyú teher. Itt meg csak a színészettel kellett foglalkoznom. Ilyenkor játszom, élvezem.

A Kálmán-nap és az Egy százalék indián is részben szlovákiai támogatással készült. Adott ez lehetőséget betekinteni a szlovákiai filmkészítésbe?

Nem nagyon. Annyit láttam, ami a filmhez kapcsolódott. A pályázati rendszer, látom, működik, legalább itt...

Egyelőre...

Egyelőre. És nagyon jó volt dolgozni a szlovákiai munkatársakkal, a vágóval és hangmérnökkel. Az utómunka nagy részét Pozsonyban csináltuk.

A magyarországi pályázati rendszerből idejekorán kilépett. Az elsők között mondta, hogy egy olyan rendszerben, ahol nem világosak a feltételek, nem hajlandó részt venni. A rendezők és a filmkészítők számára továbbra is ott a dilemma, hogy pályázni-e vagy sem, miközben a független alkotások sorra zsebelik be a nemzetközi díjakat. Milyennek látja ezt a helyzetet?

Csalódott vagyok. Azt hittem, hogyha precedenst teremtek az Ernelláékkal azzal, hogy megcsinálom függetlenül, akkor sokan követnek majd, mert látják a mintát és megértik, hogy nincs más út. Nagyon sok vitám volt ezzel kapcsolatban. Azt mondtam, hogy félre kell tenni a rövid távú önérdeket, hogy a hosszú távú közérdeket helyezzük előtérbe, különben előbb vagy utóbb mindenki megszívja. És ez bekövetkezett. Sokan csak akkor kapcsoltak, mikor már az ötödik pályázatukat dobták vissza. Ha nem elfogadható maga a rendszer, minek mész oda egy pofonért?

Csalódott vagyok, én azt gondoltam, hogy 2018 környékére a magyar filmszakma képes megmutatni az erejét. Ehhez képest az Ernelláék óta nyolc-kilenc év telt el, mire tavaly azt láthattuk, hogy a független filmek egymás után nyerik a díjakat. Egyébként nem szeretem, hogy független filmeknek nevezzük őket. A független film kifejezés megbélyegez, gettóba zárja a magyar filmes társadalmat. A politikusok pedig azt mondhatják, hogy minek törődjünk velük, ezek a függetlenek valahol ott a periférián egyedül is megcsinálják. Nem, ez nem független film, ez maga a magyar film helyzete. A magyar film állapota a jelen helyzetben az, hogy állami támogatás nélkül készülnek a filmek. Független filmnek azt nevezzük, amikor van normális állami támogatás, és valaki úgy dönt, hogy ettől függetlenül csinálja. Nálunk ez nem döntés kérdése: itt nincs más lehetőség.