Jutott nekünk

A kiszámítható meglepetés. Tán így jellemezhetnénk utólag a hétvégén történteket. Az irány(adó) párt szavazói megadták az irányt. Éljen, rólunk szól majd Európa! Hát beszélni fognak rólunk, az biztos. De nem csak rajtuk múlt. Mi is itt vagyunk, sőt részt vettünk benne. Már aki részt vett. Mi is ott voltunk. Mindazok, akik hittünk, annak ellenére, hogy sokan azt mondták, függetleneknek nem terem gyümölcs ebben az országban, s mi mégis almával kínáltuk volna egyiküket. S mi is elmentünk szavazni, mi mindannyian, kik tudtuk, a politika nem a szentek színpada, de tán akad olyan kereszténydemokrata, kit párton felül ismer el elnökének az ország. Megosztottak voltunk. Most tán fáj a valóság, mert az adott időpontban nem szenteltünk egy szavazatot a kisebbik rossz fogalmának. De merem állítani, hogy nem szabadna mindezekért csüggednünk és a fejünket vakargatni, azt kérdezve önmagunktól, vajon mit ér ilyenkor a szavak igaza, a jó szándék és hasonló frázisok, hiszen, aki nem játszik, az nem is nyer. Lelkiismeretes volt a döntés, angolosan lelkiismeretes. Talán csak azért választottuk a reményt a kisebbik rossz helyett, mert így a helyes. A sors fintora, hogy megmaradt a választás lehetősége, mely mindig adott. Csak már kisebbik rossz sincs. Csak két rossz lehetőség. Ez jutott nekünk, a modernkori Toldi Miklós szerepe. Kikértük a jussunkat, majd egy perc gyászszünet után felfogtuk, hogy megint azt kapjuk, amit megérdemlünk. Hogy miért? Mert megérdemeljük! Megérdemeljük?