Jelkép és bizonyosság

Sokan azt gondolták – bevallom, magam is –, milyen remek politikai húzás is lenne részéről a tüntető távolmaradás, milyen erős üzenete lenne a románok felé, a magyar közvélemény felé, és milyen port kavarna a világsajtóban is. A román politikai vezetés ettől a jelképes döntéstől ráébredhetne saját felelőtlenségére. A magyar kormányfő mégis elment Bukarestbe. Lemondott tehát egy erős jelképes gesztusról – miért is? Nos, egy aláírásért. Szentesíteni egy egyszerű, tulajdonképpen lefutott ügyet, a megállapodást a kedvezménytörvény módosított változatának romániai alkalmazásáról. Hogy életbe léphessen végre a sokat próbált jogszabály, Magyarország a saját költségvetése terhére juttathasson valamit az erdélyi magyaroknak. És akkor, és akkor képzeljük el, ha nem megy el Bukarestbe, hányan támadták volna Medgyessy Pétert – akár azok közül is, akik egy pillanattal korábban megdicsérték esetleges távolmaradásáért –, hányan marasztalták volna el a történelmi bűnben, hogy elrontotta a kedvezménytörvény beteljesülésének utolsó és legfontosabb lépését! A politikusok természetszerűleg gyakran kerülnek ilyen konfliktusos helyzetbe, olykor kényszerhelyzetbe. Amikor mást diktál a szívük (ha van), és mást az eszük (ha van). Mást az indulataik, és mást az érdekeik. Választhatják a jelképes cselekvést, részesíthetik előnyben a jelképes érdekeket, ami azonnali sikerélménnyel járhat, vagy szem előtt tarthatják a hosszabb távú közösségi érdeket, a sikertelenség kockázatával, nem egyszer a pillanatnyi népszerűség rovására. A választás felelősség kérdése. Olykor nincs is jó megoldás, csak kevésbé rossz.

A múlt hétfőn aláírtam Gabriel Andreescu levelét, amelyben mintegy Markó Bélától várja/várjuk a román demokrácia megmentését. (Megmentését önmagától?) A levél felhívja a figyelmet arra, hogy értelmiségiek, a civil társadalom tagjai intézték egy politikushoz. Abból indul ki, hogy az aláírók többször bírálták az RMDSZ vezetőit, amiért – betartva a kormánypárttal megkötött protokollumot – nem egyszer antidemokratikus, a civil társadalmat sújtó törvényeket szavaztak meg a parlamentben. Emlékeztet továbbá arra, hogy (az ezelőtti politikai ciklusban is, a mostaniban is) az RMDSZ-t a szövetségesei többször becsapták, nem tartottak be megállapodásokat – és ez mégsem vezetett szakításhoz. Mindenesetre sok minden nem valósulhatott volna meg nemzeti közösségünk javára, ha az RMDSZ enged első ösztönének, jogos indulatának, és sértetten levonul a pályáról. Vajon ugyanaz a helyzet most is? Bizonyos szempontból igen, más szempontból nem.

A Szabadság szobor felállítása rendkívül fontos nemzeti közösségünk számára. Fontos, mert önbecsülésünk és megbecsülésünk jele múltunk egyik kegyelmi pillanata iránt, amikor mi magyarok azt képviseltük, ami a leghaladóbb volt a világon. De hirtelen fontossá válik egy másik, egyetemes demokratikus elv szempontjából is: arról a megengedhetetlen tényről van szó, hogy a centrum politikailag beavatkozott egy helyi döntésbe, és megváltoztatta azt. (Érdekes, hogy ugyanakkor a kolozsvári egyetemen többek között azért nem mozdulnak a dolgok, mert az ottani autonómiába meg ugye nem lehet beavatkozni.) Ámde az aradi szoborügy előbb-utóbb megoldódik, annyira nyilvánvaló az igazunk. Rajta kívül pedig rengeteg olyan elérnivalónk van, ami mindennapi létében, létfenntartásában érint jóval több magyart, gondoljunk például a beindult, de nyögvenyelősen zajló (egyházi és nem egyházi) ingatlan-visszaszolgáltatásokra, vagy a várva várt autópályára.

Tehát a jelképes és a pragmatikus, gyakorlati eredményekért folytatott cselekvés vagylagossága, az ezek mentén megfogalmazódó dilemmák gyakorisága és súlyossága nem változott, tizenvalahány éve úgyszólván állandója az RMDSZ sorsának. Egy rossz döntés a még bizonytalan jogállamiság körülményei között, amikor a törvények meghozatala nem jelenti azok betartását is, könnyen veszélybe sodorhatja eddigi vívmányainkat is. Ezért mondjuk Gabriel Andreescuval és mindazokkal együtt, akik csatlakoztak nyílt levelünkhöz, hogy a kormánypárttal a protokollumot, a kölcsönös támogatást ebben a pillanatban és e miatt az ok miatt nem célravezető megszüntetni. (Ugyanakkor – bármenynyire furcsa – teljes szívből megértem azokat a hiteles politikusainkat, akik felelősséggel úgy vélik, hogy az érdekérvényesítés legjobb módja most a protokollum felszámolása. Azokkal nem értek egyet, akik kapásból elleneznek bármit, amit az RMDSZ vezetősége csinál.)

De végül is mi az, ami megváltozott, amitől a mostani különbözik a korábbi „megcsalatási” helyzetekhez képest? Elsősorban természetesen az, hogy Románia minden eddiginél közelebb került az euroatlanti intézményrendszerhez. Nem ismeretes számomra, de nagyon érdekelne a hozzáértők véleménye, hogy e közelségnek, amelyben egyáltalán nem mellékes az RMDSZ (külföldön) megbecsült szerepe, vajon természetes vagy paradoxális velejárója-e a román nacionalizmus felfokozódása, vitustánca. Amely egy még átfogóbb jelenség része.

Nevezzék regiszternek, kulcsnak, olvasatnak – mi lenne, ha az utóbbi hetek-hónapok belpolitikai eseményeit, fejleményeit a román történelmi reakció, a restauráció szempontjából vennénk szemügyre? Értsd: a rá való kísérletek szempontjából. A restauráció vádja merésznek tűnhet, maga a fogalom is kevéssé adekvátnak, hisz az imént említettük Románia kétségbevonhatatlan nemzetközi sikereit; sorolhatnánk a haladás és reform, a demokrácia megannyi kétségbevonhatatlan eredményét. Ám nem csak magunk fogalmaztuk meg ezt a vádat gyors reagálású jegyzetekben, hirtelen indulatunkban, előfordult a kemény politikai (és még csak nem is ellenzéki) állásfoglalásban is. Nem is olyan régen a kormánypárt volt főtitkára hívta fel a figyelmet a kommunista restaurációs törekvések veszélyére. A volt főtitkár, mint éreztette, legfőképpen egyfajta párton belüli bekeményítésre, tekintélyuralmi módszerekre, tekintetnélküliségre, betokosodott aktivisták viszszatérésére gondolt. Nekünk mindenekelőtt régi tudattartalmak, legfőképpen az agresszív nacionalizmus, vagyis a nemzeti kommunizmus részben ösztönös, részben tudatos feltámasztására kell gondolnunk.

Persze lehet, hogy a mi arányérzékünkkel van baj, túlzott reményeket tápláltunk, gyors és gyökeres változásokban bíztunk. Hisz végül is alig másfél évtized telt el azóta, hogy a román diktátor atombombával fenyegetőzött, ha Budapest fel meri vetni az erdélyi magyarság kérdését. Úgy látszik, a világ nem változik olyan gyorsan. Legalábbis a jó irányban. A jó irányban mindig csak kitartó kis lépésekkel lehet haladni. Visszafelé, az más. Két éve a világ nem éppen kedvező fordulatot vett. A biztonság hovatovább fontosabbá válik a szabadságnál, a túlélés szempontja erősebb az erkölcsi elveknél, az emberi jogoknál. Ilyen körülmények között a másság, a sajátosság jogainak még nehezebb érvényt szerezni. Micsoda torz fintor, minő giccs például, hogy a kormánypárt nacionalista költő-szenátora, aki többször kollektív bűnösséggel vádolta a magyar népet, a parlamenti szószékről terroristáknak nevezi az aradi vértanúkat – lám, az új világhelyzet hatása a szóhasználatra. (Vajon senki sem hívta fel a figyelmét például arra, hogy a húszas évek közepén Nicolae Iorga nyíltan elítélte a Szabadság szobor eltávolítását?) A harsány és megfékezhetetlen szenátor-költő, a forradalomban szinte gyáva halált halt nagy visszatérő egyébként a nacionalizmus, a nemzeti kommunizmus remélhetőleg utolsó kártékony maradványa. Ha a NATO meg az EU követelményrendszere, a következő választások le nem söprik a román történelem színpadáról, nem sok jóra számíthat az ország, és mi sem. Az Adrian Paunescu által megtestesített képletet, műsorainak hidegháborús nyelvét és logikáját, a „magyar revizionizmus” elleni vádjainak képtelenségét kiválóan elemezte az Erdélyi Riport hasábjain Horváth Andor. A restauráció, a nemzeti kommunista mentalitás továbbélése azonban természetesen nem egyetlen személyen múlik, szövevényes rendszerről van szó, borzalmas titkokról és ördögi játszmákról, bizonyára. Annál fontosabb a megfontoltság, a kockázatos helyzetek és döntések elkerülése. De van még valami.

Van valami, amit úgy neveznék: a pszichikai tapasztalat szerepe. Ha valami rossz megtörténik, állapítja meg Nádas Péter, az emberi természet rendjében kétszeresen is megtörténik, a közvetlen tényen túl akkor, amikor lelki tapasztalatként továbbadódik. Ez történt a holokauszttal, és ez történik a nacionalizmussal is. Ez eredményezi a rossz permanenciáját. Ha pedig a cui prodest? ismérve szerint tekintjük a dolgokat, egyértelmű, hogy mindazok, akik – kívülről vagy belülről, alulról, felülről, manipuláltan vagy nem manipuláltan, készakarva vagy öntudatlanul – érdekvédelmi szervezetünk politikai potenciáljának gyengítésén munkálkodnak, végül is a nacionalizmus malmára hajtják a vizet. Amely, mint bármely szélsőséges eszme, az önmagáén kívül nem ismer el semmilyen tekintélyt, és bármely más autoritás szétbomlasztására törekszik. Noha a forgatókönyvek divatját éljük, a szcenaritisz népbetegséggé vált, nem fogjuk azt mondani, hogy a restaurációs erők beépültek-beépíttettek volna érdekvédelmi szervezetünkbe is. Azt sem szabad gondolnunk és mondanunk soha, hogy a bírálat akár a legnehezebb időkben is egyenlő az árulással. Ellenkezőleg. Az igazmondás, a tényekhez való ragaszkodás minimális követelményéből azonban nem engedhetünk. Ha valakire azt lehet mondani, hogy csaló (amikor nem csaló), egy másikra, hogy messiás (holott nem az), akkor nincs alapunk erősen csodálkozni azon, hogy mások meg minket tekintenek revizionistának, esetleg szerződést szegőnek. Vigyázzunk tehát a pszichikai tapasztalataink minőségére!

Értelmiségiként, akinek fegyvere a kétely és a kérdezés, nem irigylem a politikusokat. Hogy mennyire drámai lehet egy felelősségteljes politikus belső vívódása, tanúsítja Markó Béla Csoóri Sándorhoz írott válaszlevele. Hál’ istennek sok nemes jelképünk van, amelyért érdemes harcolni, és sok elérnivalónk a mindennapi élet kemény realitásában, amelyért harcolni kell. Csak sajnos a bizonyosság igen kevés ebben a harcban.

A szerző romániai magyar közíró