Játék a bizalommal

Mikuláš Dzurinda új módszert honosított meg a szlovák belpolitikai dzsungelben. Az inkvizítorok és a diktátorok eszközeit alkalmazva ő sem fárasztja magát azzal, hogy konkrét tényekkel indokolja a döntését. Elegendőnek tartotta kijelenteni Ján Mojžisról, hogy elveszítette iránta a bizalmát, és a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának minden valószínűség szerint mennie kell. Aki esetleg kételkedik, s nem hajlandó fejet hajtani e praktika előtt, azt a kormányfő-pártelnök ugyancsak lefejezi, mint ebben az ügyben Ivan Šimko védelmi minisztert. Nemcsak ő kért egyértelmű bizonyítékokat a miniszterelnöktől, hanem a két koalíciós partner, az MKP és a KDH is, ám vezető politikusaik nyilatkozatai szerint a Koalíciós Tanács legutóbbi ülése után ők sem lettek tájékozottabbak. Valószínűleg csak annyit tudtak meg, mint amennyit Pavol Rusko az egyik szlovák kereskedelmi tévé vasárnapi politikai vitaműsorában elmondott: a kormányfő a Nemzetbiztonsági Hivatal egyik pályázatát nem tartotta tisztának, s a gyanús ügylet mögött az igazgatót és cimboráit vélte felfedezni. Gyenge lábon áll Dzurindának ez a magyarázata, hiszen semmilyen konkrétummal sem támasztotta alá. Sokkal valószínűbb hogy az igazgató jól tudja: kik és milyen pénzekből támogatták az SDKÚ tavalyi választási kampányát. Jól informált a legerősebb kormánypárt gazdasági érdekcsoportjáról és azokról a politikusokról, akik e társasághoz tartozva megteszik a további nagy zsákmányok megkaparintásához szükséges lépéseket. Most például eltávolítják a túlontúl tájékozott nemzetbiztonsági főnököt. Az sem semmi, hogy a kormányfőnek az ANO segédkezik, hiszen nyilván az ő kormánytagjaik szavazatai is kellenek Mojžiš szeptember végére várható menesztéséhez. Rusko hideg fejjel mérlegelt: saját maga foglalta el a gazdasági tárcát, mert ebben a tisztségben az energiaipar és más állami cégek tervezett teljes magánosítását sokkal erőteljesebben lehet befolyásolni. Az SDKÚ holdudvarával összejátszva pedig befolyáshoz, posztokhoz és sok pénzhez lehet jutni. El kellett hát ásni a csatabárdot. Ebben az istentelen színjátékban az MKP és a KDH még nem veszítette el morális hitelét. Ők még megállíthatják a kormányfő egyre eszelősebb ámokfutását, s az alvilági eszközök további térhódítását a politikai életben. Ha e két párt vezetői végre rádöbbennek, hogy a kormányfő, s vele együtt a személyi érdekellentétek és a koncok miatt marakodó kormánykoalíció már elveszítette a polgárok nagy többségének a bizalmát. Ez a kőkemény valóság, amelyet egyébként minden mértékadó közvélemény-kutató intézet adatai is igazolnak. S ha nem történik döntő fordulat a mostani négyes fogat politikai magatartásában, akkor a legközelebbi képviselőházi választásokon a választási ígéretekkel átvert, megélhetési gondjaikban pedig cserbenhagyott polgárok kiseprűzik a kormányrúd mellől ezeket a percemberkéket, akiknek a módszerei és harácsolásai egyre inkább Mečiar országlását idézik. Sőt: egyre gyakrabban még az akkori alacsony politikai kultúránál és erkölcsi színvonalnál is alacsonyabbra züllenek. Aminek rövidesen, vagy három év múlva meglesz a böjtje.