Az Új Szó immár napi rendszerességgel tájékoztat egy füleki pedagógus, Jancskár Lajos éhségsztrájkjáról. Egy szerencsétlen ember kényszerhelyzetéről van szó. Olyan helyzetről, amelybe sok-sok ember juthat még, s amely nemcsak Jancskár Lajos ügye.
Mert mi is a tényállás valójában? Az, hogy a szlovákiai magyar iskolák is sok-sok képesítés nélküli pedagógust alkalmaznak. Ezek száma az alsó tagozatban is igen magas. A felmérésekből már kiderült, hogy a nyitrai egyetem ezt a problémát belátható időn belül sem tudja megoldani. Hacsak nem sorvadnak el iskoláink, ami, ugye még, szomorúbb dolog lenne.
Arról is szó van, hogy errefelé már oly magasnak hisszük a képzés szintjét, és oly határtalannak gondoljuk képességeinket, hogy mindenkit egyetemre küldünk, főiskolánk nincs is. Nem is kell, mert mi okosabbak vagyunk mindenkinél. Csak tudnám, miért kell egy alsó tagozatos oktatónak egyetemi diploma, amikor Európa más országaiban a tanítóképzők végzettjei is eredményesen dolgoznak.
Aztán arról is beszélhetnénk, hogy a szlovákiai általános iskolák pedagógusainak körülbelül 80 százaléka „csak” főiskolát végzett, mégis rájuk merjük bízni gyermekeinket. De akadnak még mindig olyanok is, akik pedagógiai gimnáziumot abszolváltak, s oktatnak nyugodtan: érettségi bizonyítványukat is „honosították”, az oklevéllel egyenértékűként. Aztán lehet itt középiskolai képesítéssel valaki igazgató vagy igazgatónő is, vagy épp nevelőtanár, 45 éven felül pedig bármely szakosnak „kikiáltott” pedagógus stb. Félreértés ne essék, nem akarok én itt senkit támadni, csak valakit szeretnék megvédeni, az igazság mellé állni, s véleményt mondani. Jelen esetben Jancskár Lajossal értek mélységesen egyet, ám nem tudom, felemelt szavam segít-e helyzetén. Szeretnék nagyon valami vigasztalót mondani neki. Neki, akit szintén körülvett a társadalom szennye, a megaláztatás és igazságtalanság. Aki végső elkeseredésében tette, amit tett, s talán nem csak önmagáért. Nagyon kívánom, tegye túl magát a már-már kilátástalan helyzeten, s legyenek társai a bajban. Mert a bajok orvoslása mindnyájunk hasznára válhat.
Nagyon sok Jancskár Lajoshoz hasonló sorsú pedagógus van tájainkon. A Komáromi Városi Egyetem Közügy című jubileumi évkönyvében olvasom, hogy csak a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai karán közel kétszáz diplomás tanító végzett eddig. S végzés előtt áll még három évfolyamnyi hallgató. Vajon ők sem kellenek itt az iskoláknak? Oklevelük csak annyit ér, mint egy érettségi bizonyítvány? Aztán jobbak nekünk a képesítetlen tanítók, vagy a szlovák iskolákból kikerült oktatók? Tudom, lennének ellenérvek a bizonyítvány magyarázgatására. De higgyük el, itt komolyabb összefüggésekről van szó, s a helyzet következményei beláthatatlanok lehetnek.
A szlovákiai magyar iskolaügynek már vannak áldozatai, immár halottai is. Ne mondjunk most róluk semmit, de segítsünk a bajbajutottakon, iskoláink állapotán. Legyen akár politikai pártunk konkrét programpontja is eme megoldatlan állapot! Hogy „a közember, az egyik napról a másikra küszködő és boldoguló egyszerű halandó” ne lehessen szenvedő alanya az úri huncutságoknak. És esetünk is legyen inkább odafigyelés, mintsem szenzáció!
A szerző ipolysági pedagógus
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.