Hosszú út a Beneš-dekrétumokig

Vocásek bácsi a második világháború idején az egyik cseh fasiszta szervezet, a Vlajka tagja volt és ezért 1945-ben a népbíróság életfogytiglani fegyházra ítélte, amelyből nyolc évet le is töltött. Ám Alois Vocásek húsz esztendősen egy egészen más szervezetbe lépett be, nevezetesen abba a Csehszlovák Légióba, amelynek az oroszországi polgárháborúban való részvétele jelentősen hozzájárult a demokratikus Csehszlovákia megalapításának rendkívül erős nyugati támogatásához. Aztán a Vlajka miatt ki is zárta soraiból a volt légiósok egyesülete. Vocásek nem tagadta tagságát a Vlajkában, mentségéül azt hozta fel: nem ártott senkinek. Védekezését azonban senki nem fogadta el, sem volt bajtársai, sem a bíróságok, ezért akart nemzetközi jogi fórumhoz fordulni az időközben adventistává szelídült derék katona.

Eddig a történet ismert, de nem, vagy alig ismert a Vlajka és az a történeti folyamat, amelybe a megboldogult Vocásek úr belekeveredett. Persze, nem vezetőként, hanem szürke támogatóként. Ő ugyanis annak idején a Légió parancsnokát, Radola Gajda (eredeti nevén Rudolf Geidl) tábornokot követte. (Azért ismerjük el: szebben hangzik, ha egy nacionalista nem Rudolf, hanem Radola, amely amolyan művi keresztnév és annyira egyedi, hogy a nyolckötetes Slovník spisovného jazyka českého nem ismeri, nem is szólva a vezetéknév csehesítésér#l, ami megfelelt annak, hogy Szalosjanból Szálasi lett, a Ferenc...) A Légió nacionalista szárnyát képviselte Gajda-Geidl, aki a húszas évek elején még vezérkari főnök lehetett, majd T. G. Masaryk elnök utasítására – fasiszta nézetei és kémgyanús üzelmei okán – kizárták a hadseregből és pert indítottak ellene, mivel puccsot készített elő. Előjátékként a „légiós testvéreket” (ez volt a hivatalos megszólítás) szólította fel, hogy készüljenek fel új tettekre, illetve Vojtěch Tuka Bélának, a Hlinka-féle Szlovák Néppárt fasizálódott része vezérének szövetséget és a puccs támogatásának áraként beígérte Szlovákia teljes autonómiáját. Gajda, aki nem Masarykot, hanem az olasz Ducét, azaz Mussolinit tekintette példaképének és őszintén utálta a demokráciát, megalapította a Fasiszta Nemzeti Közösséget, amely aztán a Vlajka nevezetű másik fasiszta csoportocskával szoros együttműködésben dolgozott. Vocásek volt az a közember, aki támogatta ezeket a mozgalmakat, ám ez kevésnek bizonyult, ezért a német megszállás, a protektorátus idején még a nácik számára is használhatatlanoknak bizonyultak. Nem lelkesedésük hiányzott, hanem a létszám hibádzott.

Pedig hát programjuk ellen igazán nem lehetett kifogásuk. Már 1926-ban így foglalta össze négy pontban Gajda-Geidl politikai céljait: 1. a plurális parlamenti demokrácia helyett a politikai főhatalmat diktátornak kell átadni; 2. a kommunista párt feloszlandó; 3. a magyarok, a németek, az idegenek és a zsidók jogait korlátozni kell; 4. a weimari köztársasággal vállalt szövetség káros, a jobboldali német párt támogatása a kívánatos, valamint meg kell szakítani minden kapcsolatot a Szovjetunióval. (A programot ismerteti Věra Olivová: Dějiny prvni republiky, Nakladatelství Karolinum, Praha, 2000., 147. oldal). A Vlajka még ennél is többet: a német megszállás után még a birodalmi protektort, von Neurathot is feljelentették Berlinben, hogy kesztyűs kézzel bánik a zsidókkal és cseh demokratákkal. Sem a Vlajka, sem Gajda-Geidl ugyan nem került így sem hatalomra, viszont von Neurath helyébe gyorsan Reinhard Heydrichet ültették, aki az elnyomás különlegesen barbár formáit valósította meg. Ehhez a históriához még hozzátartozik, hogy Gajda-Geidl ugyanúgy börtönbe került 1926-ban, mint 1929-ben szlovák szövetségese, Tuka. Nem mellékes, hogy Gajda-Geidl, illetve a Vlajka a náciknál, Tuka pedig a horthysta magyar hírszerzésnél keresett támogatást tervei valóra váltásához, miközben egészen nyíltan követelték – mint láttuk – a kisebbségek politikai és gazdasági jogainak erős korlátozását, viszont a pénzt az úgynevezett „anyaországoktól” mégis megkapták, hiszen a csehszlovák demokrácia egyformán ellensége volt a fasisztáknak, illetve a horthystáknak.

Ez volt a Vlajka, amely – szerencsére – már visszahozhatatlanul eltűnt és nem nagyon valószínű, hogy Vocásek beadványának nagy sikere lett volna a strasbourgi nemzetközi bíróságon. Inkább érdekes lehet számunkra az, hogy miként kerül át a Gajda-Geidl-féle politikai programból a németek, a magyarok üldözése Eduard Benešnek a dekrétumaiba? Beneš a húszas években – Masaryk elnök mellett – elsőrendű célpontja volt a cseh fasiszta csoportocskáknak, és őt a „vlajkárok”, közöttük a néhai Vocásek személyes ellenségüknek tekintettek, ezért is, mert Masaryk jobb keze volt és azért is, mert a másik világháború idején londoni emigrációjában az antifasiszta koalícióhoz kötötte Csehszlovákia háború utáni sorsát. És a háború után, miközben – megérdemelten – börtönbe küldi Gajda-Geidlt és akasztófára Tukát, végrehajtja 1926-os követeléseiknek egyik lényeges pontját.

És Alois Vocáseket is a beneši dekrétumok alapján ítélték el. Ahogyan több, mint kétmillió német és néhány százezer magyar ugyanilyen indoklással volt kénytelen elhagyni szülőföldjét. Ez ám az igazi ördögi kör!

Fábry Zoltán bizonyára eltúlozta a hatvanas évek derekán a hidegháborús légkör hatásaként a náci múlt kísértő veszélyét a Német Szövetségi Köztársaságban, de igaza volt, amikor az Európa elrablásában 1965-66-ban ezt írta: „A hitleri gaztettek ára a kitelepítés lett... A világ – a nürnbergi kirakatperen kívül – kesztyűs kézzel bánt a főbűnösökkel: a teljes rigorozitás a németek tömegeit sújtotta, a kitelepítetteket, kiknek legalább egyharmada teljesen ártatlan volt!” És ismerjük, hogy Fábry már a bűn elkövetésének pillanatában, hiteles antifasisztaként miként ítélte el a szlovákiai magyarság elleni intézkedéseket, kimondva–kimondatlanul magát Benešt is. Könnyű lenne úgy válaszolni, hogy a Beneš nacionalizmusába – és éppen a második világháború történései után – belefért a hajdani fasizált nacionalista cél is. Ez azonban az igazságnak csak az egyik fele lenne... Mert magyarázatra szorul az is, hogy Konrad Adenauer, az új német állam első kancellárja, aki vitathatatlanul részese volt a Hitler-ellenes összeesküvésnek, hogyan alkalmazta ennek az összeesküvésnek egyik árulóját, Hans Speidel tábornokot a Bundeswehr egyik parancsnokaként, vagy a náci kémelhárítás olyan prominensét, mint Reinhard Gehlen ugyanabban a funkcióban, amilyet a hitleráj idején betöltött... Különben amolyan Gehlen-ügye Magyarországnak is volt, ezt se hallgassam el. Újszászy István tábornok, a második világháború idején az úgynevezett Államvédelmi Központ vezetője, újabban – egy film nyomán – arról híresedett el, hogy Karády Katalin szeretője volt. Az már kevésbé ismert róla, hogy még prágai katonai attasé korában beszervezte őt a csehszlovák hírszerzés, felhasználva azt a körülményt, hogy ügyetlenül továbbította a csehszlovákiai horthysta ügynökök pénzbeli járandóságát, aztán „átadták” az angol felderítésnek, innen tudott róla Berija szervezete és ezért 1945 után a kommunista Államvédelmi Hatóság vezetőjének, Péter Gábornak lett a tanácsadója, majd amikor feleslegessé vált, megölték.

Különböző történetek ezek, bizony, ám van egy közös nevezőjük: akár Beneš, akár Adenauer, s kiváltképpen Rákosi Mátyás olyan politikusok voltak, akik úgy vélték: a cél szentesíti az eszközt. Ez az elv aztán igen könnyűvé teszi akár fasiszta módszerek, akár fasiszta elvek átfestését saját használatra. A meghirdetett demokrácia nem lehet elegendő védekezés.