Hol vannak a hiénák?

Robbanás volt az egészségügyben, a reakciók láttán az ember azt hinné, nagy bomba robbant, pedig ez csak egy gyalogsági akna. Az egyik biztosító nem egyezett meg az orvosokkal, s így azok a biztosító pácienseit csak készpénzért hajlandók kezelni. Irgum-burgum, mondá az egészségügyi miniszter, majd ha így lesz, elvesszük a licencet, senki ne csináljon túszt a beteg emberből.

Csakhogy túszokat ezúttal nem az orvosok szedtek. Az állam volt az, amely túszul ejtette a biztosítottak közel hetven százalékát.

A szlovákiai (egyébként beteg) betegbiztosítás rendszerében az orvos gazdasági jogalany, a kereskedelmi és az adótörvény értelmében könyvviteli egység. A biztosítókkal folytatott tárgyalásokban pedig gazdasági jogalanyként viselkedett. A szakképzett munka és az érte járó javadalmazás nem erkölcsi kérdés, hanem gazdasági és alapvetően szerződéses jogviszony. Az efféle jogviszonyokban pedig igenis van erkölcs és etika, amelynek alapja a munka tisztességes elvégzése és a számlák tisztességes kifizetése. A szlovákiai betegbiztosítási rendszer éppen ott beteg és valahol erkölcstelen, hogy az egész rendszer működése egyre inkább csak a résztvevők tisztességén múlik, s bizonyos részben az igenis jelen lévő és megkerülhetetlen paraszolvencián. A Zajac–Pažitný-féle reformkoncepció pontosan azt a célt tűzte maga elé, hogy a rendszer átláthatóan pénzelt, alkotmányos garanciákat kielégítő és tartalékokat és magánpénzeket mozgósító modell felé haladjon. A modell beindítása, akármennyire népszerűtlen is, sikeresnek mondható (meg is tapsoltam alkalomadtán), a baj ott van, hogy nem szüntette meg a rendszer alapvető, fatális és kezelhetetlen gondját. Az pedig a betegellátás hibrid volta.

A biztosító üzletember, ebben a rendszerben az egészségügyi intézmény, sőt az orvos is az. A páciens viszont nem egy biztosítási, tehát kereskedelmi modell résztvevője (jogalanya), hanem az állam által törvényben előírt, ebből következően adójellegű elvonások fizetője. Az állam pedig a térítésmentes ellátás szavatolója. Az alkotmányosan garantált közszolgálat, a betegellátás, kereskedelmi funkciókkal ütközik. Naná, hogy kidől a bili!

Ami most történt, sokkal nagyobb méretekben, sokkal komolyabb következményekkel bármikor megismétlődhet, közben két közjogi méltóság szerepzavarba esett saját, rossz értelmezésének rabjaként. Az alkotmányos jogokat nem az ügyeletes orvos, hanem az állam szavatolja. Ha tehát a kereskedelmi rendszer átmeneti csődöt jelentett hiányzó szerződésekkel, akkor az alkotmányos jogokat az államnak, tehát a kormánynak az állami költségvetésből kell biztosítania. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az a túszszedő! Aki pedig licencekkel fenyegetőzik, az zsaroló.

A kormányfő vagy a tárcavezető érvelése, mely szerint az orvosok követelése nem jogos, a trencséni ügy, ahol egy igazgatóhelyettesből a visszakozó kórházigazgató hülyét csinált, azt mutatja, hogy a forró krumplit ide-oda dobálgatják a felelősök ahelyett, hogy felelősségük tudatában cselekednének. A rendszer alapvető hibáiról kell vitázni, nem a bérkövetelésről, nem az eltérő jogi értelmezésekről. Amíg minden valamit érő doki el nem húz nyugati irányba, nővérkéstül, asszisztensestül, magasan téve arra, mit gondol erről a kormányzat. A kormányfő pedig legalább a kampányban megtanulhatná, hogy a hiénákat nem az újságírók és az orvosi kamara tagjai közt kell keresni. Van belőlük a miniszterelnök környezetében éppen elég.