Hatan a zöldasztalnál

Minden idők egyik legnagyobb, egyhetes orosz haditengerészeti gyakorlat a Csendes-Óceánon holnap véget ér. A nemzetközi sajtó szinte nem is foglalkozott vele, a figyelmet – érthetően – az iraki és közel-keleti merényletek kötötték le.

Néhány lap számolt be röviden a manőverekről, inkább csak csemegeként a vájtfülű olvasók számára. Pedig nem mellékes, hogy a harcképességet illetően Putyin elnök által is katasztrofálisnak ítélt, alulfinanszírozott orosz hadsereg miért vállalkozott a nagyon költséges hadgyakorlatra.

Több ok is van. Az elsők között kell említeni a nemzetközi presztízs visszaszerzése mellett azt, hogy Moszkva sürgősen tesztelni akarta a szó szerint rozsdásodó orosz flotta készültségi szintjét. Figyelmet érdemel, hogy a manővereket nemzetközivé szélesítették, azzal az indokkal, hogy a terrorizmus elleni harcot és katasztrófaelhárítást is gyakorolják. Az ügy pikantériája, és ami korábban elképzelhetetlen lett volna: az egyhetes akció keretében külön közös gyakorlatot rendeztek az oroszok Japánnal és Dél-Koreával. Ugyanis jó fél esztendei huzavona után ma végre meg kellene kezdődniük a hatoldalú szakértői tárgyalásoknak a kommunista Észak-Korea atomprogramjáról. Peking mellett már csak Moszkva tekinthető Phenjan barátjának, s ezzel a gyakorlattal Putyin azt üzente barátjának, Kim Csong Ilnek, hogy már nagyon tele van a hócipője a nukleáris kalandorpolitikával és zsarolással, az orosz támogatásnak is megvannak a maga határai, sőt egyes kérdésekben inkább az ellenféllel ért egyet. Tény, Észak-Korea fenyegetőzése, kekeckedése az atomfegyverrel nem tekinthető a világpolitika legnagyobb problémájának. Egy agonizáló rezsim utolsó rúgásai ezek, néha kabaréba illő jelenetekkel tarkítva. De létezik, továbbra is milliókat nyomorít meg, és ezért meg kell oldani a problémát.

Meg azért is, hogy a világnak azon a részén végre nyugalom legyen, s a nemzetközi erőket tényleg a legnagyobb válsággócokra lehessen összpontosítani. Az elmondottakat bizonyítja: Kim Csong Il számára a túlélés mindennél fontosabb, hiszen azzal, hogy ma hatoldalú tárgyalások kezdődnek, Kim legfontosabb alapelvét adta fel. Phenjan mindvégig kétoldalú tárgyalásokat és meg nem támadási szerződést követelt az USA-tól, amivel bizonyította volna a kommunista rezsim alaptételét, miszerint a máig le nem zárt koreai háború (1950-1953) amerikai agresszió volt. Úgy, ahogy a kommunizmus bukásáig a világnak ezen a felén a történelemkönyvek tálalták. Pedig a dolgok fordítva történtek: 1950 júniusában a Kim Ir Szen vezette kommunista Észak egy általános támadással lerohanta Délt, három nap alatt elfoglalta Szöult, két hónap alatt pedig Dél-Korea területének kilencven százalékát.

Ezután következett az amerikai vezetésű, tizenhat országból verbuválódott ENSZ-csapatok partraszállása, ezek nemcsak Szöult vették vissza, hanem Phenjant is elfoglalták. Ha Kína nem küld egymillió „önkéntest”, a Szovjetunió meg pénzt, paripát, fegyvert a kommunista rezsim megsegítésére, a háború hamar véget ért volna. Ma már mindez csak azért érdekes, mert Phenjan fokozatosan kénytelen beismerni, hogy a kommunista rezsim nem honvédő háborút folytatott az imperialisták ellen, hanem ő robbantott ki egy esztelen, területfoglaló háborút. A ma kezdődő tárgyalások várhatóan sokáig elhúzódnak, s valószínű, hogy Phenjan majd többször is feláll az asztaltól, csakhogy minél több gazdasági segítséget csikarjon ki. Az egyik legfontosabb feladat humanitárius szempontból mindenképpen a segélyek elosztási rendszerének átgondolása lesz.

Hiszen a rezsim az eddigi élelmiszerszállítmányokat szó szerint elrabolta több millió éhező polgárától.