Gyerekek és a háború

Kék kórházi ágyon ötéves kislány. Kerekre nyílt szemekkel. A fekete szembogarak nem fájdalmat, inkább közönyt mutatnak. Nem tükrözik, hogy Doha, így hívják a kislányt, gondolataiban a jövőben jár, és azon tépelődik, lesznek-e következményei gerincsérülésének, amelyet gránátrepesz okozott. Doha ötéves, sok mindent nem tud még az életről, miért is foglalkoztatná olyasmi, hogy maga is áldozata lehet a háborúnak, mert a gránátbecsapódás miatt esetleg örök mozdulatlanságra ítéltetett. Pedig megtörténhet. Holott Doha semmi roszszat nem tett, nem szolgált ki vakon semmilyen diktatúrát, nem foglalkoztatták hatalmi, gazdasági, azon belül olajérdekeltségek, nem uszított gyilkos indulatokkal, nem ontotta más vérét, csak rossz helyen volt éppen. Talán játszadozott ott, ahol egy gránát felrobbant. A kislány csak néz kerekre nyílt szemmel, és nem ért semmit, hiszen a fenyegetettség napjaiban az ötesztendős Dohával még aligha lehetett megértetni, mi a háború, aligha lehetett elérni nála, hogy legalább képzeletben felkészüljön rá, mire számítson, ha megindul a szövetségesek támadása. A kórházi ágyon fekve, két kicsi kezecskéjét összetéve, s álla alá hajtva, a testi bajával küzd, nem azzal, miért ég Bagdad.

Nehéz lesz a szörnyűségeket megmagyarázni annak a csöppnyi fiúcskának is, aki tátott szájjal síró édesapja nyakába kapaszkodik görcsösen. Ő maga nem sír lebombázott bagdadi házuk előtt szemlélődve, nem ül ki az arcára rémület se, csak néz értetlenül. Gyermeki tudattal nem fogja fel, mi történik körülötte. Ki tudja majd megértetni vele, hogy egyik percről a másikra miért nincs tető a fejük felett: mely ellenségnek, kinek a hibájából lettek otthontalanná? Mint ahogy nehezen lehet majd megmagyarázni a kislánynak, aki átvérzett lila és zöld rongyokba bugyolálva aléltan fekszik egy halálra rémült idős iraki férfi karjaiban, hogy hova lett, miért roncsolódott szét és szakadt le bokától lefelé a lába.

Nála egyelőre szerencsésebb az a pici lányka, akinek a fényképezőgép-lencséjébe révedő tekintete levegőbe tartott horpadt bádogedények közül bukkan elő. A csöppség a felvétel idején társaival egy mecset előtt sorakozott ételosztásra várva. Ő még tud járni. Be tud állni éhező gyomorral a sorba, és erőtlen markával szorítva a bádoglábasát, az ételosztó felnőttek elé tudja tartani. Az ő parányi testét még nem kínozza harci támadás okozta var. De a lelkén már sorjáznak a sebek.

Mementók a hírügynökségek képarchívumából. Arra figyelmeztetnek, hogy a háború nem akkor kezdődik, amikor megszólalnak a fegyverek, és nem akkor ér véget, amikor elül a csatazaj. Ebben a négy gyerekben mindaddig tart majd, amíg élnek. És nem csak bennük négyükben!