Gyárvárosi morzsa

Szokásos utam Komáromba. Az utolsó előtti megállón, amit velem együtt mindenki „závody“nak hív, leszállok a vonatról.  Mi, akik a tanárképző karra igyekszünk, mindannyian ezt csináljuk. Anyai énem sikoltozik, amikor a fiatalok tömegesen vonulnak az úton, robogó bivaly kamionok és buszok társaságában, maradék énem viszont racionálisan tudomásul veszi, hogy itt más lehetőség nincs, s én is velük tartok. Nemmintha imádnám ezt a megállót. Füst, por, zaj, vas, rozsda, beton. Ilyenek jutnak eszembe a „závody“ szóról. És rideg, visszhangzó csarnokok. Raktárak. Tócsákban álló olaj. A krimikben ilyen helyeken rejtőzik a gyilkos. Üldözéses jelenet ugrik be, golyók pattognak, de kikapcsolom, mert mellémlép két ifjonc, kötött téli sapkájuk az enyémhez hasonlóan mélyen a homlokukba húzva. Nagyot köszönnek. Jé, ezeket a hallgatókat nem ismerem, milyen illedelmesek! De az én sapkám talán túlságosan mélyen van, mert csak akkor veszem észre, hogy nem diákok ezek, hanem az én tisztelt Simon kollégáim. Szabolcs, a nyelvész és Attila, a történész. A vasúti menetrendet vitatják, ami a napokban újra változni fog, de gyorsan lezárják a témát, merthogy a menetrendeket folyton változtatják, az utasok pedig mindig elégedetlenkednek.  Aztán, amikor megváltoztatják azt, amivel elégedetlenek voltak, akkor megint csak elégedetlenek. Vagyis nem érdemes erre sok szót pazarolni. Viszont egy pozitív változás mégiscsak lesz, mondja Szabolcs. Minden vonat meg fog állni a gyárvárosban.  Azt mondja: GYÁRVÁROS!  Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Esetleg üzem vagy gyártelep, de ez a gyönyörű, dallamos szó… És feledem a betont, darut, gyilkosokat. Fényözönben úszó loft lakást látok. A mennyezetről ipari lámpa lóg a masszív faasztal fölé, körülötte áttetsző akrilszékek, három méter magas polcon csupa izgalmas könyv, kandalló, gyertyák, öntött betonpadló… De érzem, a lényeg a polcon van, valami mágnesként vonz oda, ez jobb, mint egy krimi, és akkor hirtelen meglátom, igen, az Attila az, nem a Simon, hanem egy másik, a József, és azt mondja, hogy Külvárosi éj… És jönnek az ő szavai, a sok ismerős szó, „mint az omladék, úgy állnak a gyárak“, „a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek“, „a raktár megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik“… Mikor is tanultuk? Nyolcadikban?  S elhatározom, hogy ezentúl a gyárvárosba kérek jegyet, s nem baj, ha a kalauz csodálkozni fog, majd megtanulja ő is ezt a szót.  Nem tíz év múlva, talán már holnap sem fog senki emlékezni erre a történetre, hiszen annyi fontos esemény zajlik körülöttünk. De az ilyen hétköznapi morzsáktól is függ, mi lesz (velünk) tíz év múlva.