Gondolta a fene!

A mátyusföldi tisztségviselők, polgármesterek, iskolaigazgatók, illetve az SzKC-t létrehozó szervezetek területi képviselői nagyfödémesi találkozójának zárónyilatkozatát elemző cikket olvasva összevontam szemöldököm. Elolvastam a zárónyilatkozatot, és nem voltam benne biztos, hogy a cikk szerzője is ugyanazt a dokumentumot olvasta, tekintve, hogy olyan dolgok döbbentették meg, rázták meg, illetve tették gyanakvóvá, amelyeket a nyilatkozat még implicite sem tartalmaz. Az előadott gondolati-logikai bűvészmutatvány nyitányában a nyilatkozat azon része válik „gyanússá”, amely a Csemadok és az MKP együttműködésének szorosabbra fűzésére vonatkozik. Állítása: ez bizony az erdélyi és a vajdasági magyarság jelenlegi megosztottságához hasonló helyzet kialakulásához vezetne? A cikk így vélte megtalálni az „együttműködés” kifejezés autentikus értelmét. Kikerestem a magyar értelmező szótár megfelelő címszavát. Abban az állt, hogy az együttműködés pont az ellenkezőjét jelenti az egymás ellen dolgozás, a rivalizálás és a vetekedés fogalmainak. Legalábbis erre tanít minket a kéziszótár. Pedig hát a zárónyilatkozat két ponttal feljebb is az országos magyar szervezetek tevékenységének megfontoltabb összehangolását szorgalmazza, közösségi céljaink megvalósítása érdekében. A Csemadoknak a Máérten való részvétele valóban nehezen kivitelezhető, és nem is biztos, hogy kívánatos. Mindenki maradjon a kaptafánál, társadalmi-kulturális szervezetek ne végezzenek politikai tevékenységet! Ebben egyetértünk. Bár, szíves megjegyzésként: a Magyarok Világszövetsége kiemelten közhasznú – tehát nem politikai – szervezetként vesz részt a Máért munkájában. Sőt, Kárpátaljáról és Horvátországból egy-egy, parlamenti képviselettel nem rendelkező szervezet is jelen van a Máérten (mindenféle legitimitás nélkül). A szerző következő vérmes megállapítása az 1994-es önkormányzati nagygyűlésre vonatkozik. Sommás ítélete: a rendezvény jogos volt, de hisztérikus. És valóban. A dolog úgy áll, hogy a nagygyűlés hisztérikussá talán csak a „vérzivataros mečiarizmus” titkosszolgálati emberei által – tehát csak közvetve – válhatott, ugyanis nem tudni, kik voltak többen a rendezvényen: a kopók, vagy maguk a résztvevők. Persze, a résztvevő magyar politikai elit elkerülhette volna a cikkíró ilyen módon lesajnáló jelzőjét, ha a januári hidegben, otthon, forró tea mellett, kutyájuk ölükbe hajtott fejét morzsolgatva telefonon mesélték volna egymásnak a lelküket megülő mély bánatot: „Bizony, nem jól van ez így!” A cikkíró derék kérdése: kormányon levő politikai képviselettel a hátunk mögött úgy mégis „mit akarhatunk most?” Hát semmit! – gondolom én. Elérkeztünk a történelem végéhez. Kicsit később ugyan, mint Marx jósolta. Alapítványainkat, közhasznú szervezeteinket felszámolhatjuk, azoknál ugyanis a cél megvalósulása alapítvány megszüntetését vonja maga után. Tiszta nirvána. Valójában viszont olyasmit szeretnén(e)k, amire a zárónyilatkozat utal: összefogott, önzetlen és kitartó munkát az érdekvédelem területén. A cikk szerint a rendezvényen részt vevők célja: „egy másik kisebbségi hatalmi centrumot létrehozni”. Ugye, ezt ön sem gondolta komolyan? Éppenséggel az MKP-nak a rendezvényen jelen levő képviselői sokat tettek a szlovákiai magyar politikai képviselet egységéért. Legalábbis jóval többet annál, mint amit egy rosszakaratú cikk valaha is le tudna rombolni. Ők ezt tették, ezt teszik, és ezt tesszük remélem mi mindannyian. ĺgy, többes szám első személyben, nem pedig egyes szám harmadikban, ahogy Molnár Norbert teszi. Kérése ugyanakkor jogos: „tessék pontosan fogalmazni”! Másfelől viszont: a libát sem kellene túltömni. Mert szétdurran. És akkor oda a pecsenye. A libába ugyanis csak annyi kukoricát lehet tömni, amennyi belefér. Valahogy így van ezzel a cikk írója is: mármint a mondatokkal, és a beléjük magyarázni, erőltetni kívánt jelentéstartalommal. A sajtó nyújtotta lehetőségekkel visszaélni, tényeket hamis színben feltüntetni, a meg nem történtet „hiteles magyarázattal” ellátott valóságként eladni újságírói-etikai – komolyabb esetben jogi – felelősség. Végső soron pedig önbecsülés kérdése. Mindent egybevetvén Arany János is ide „rímelhetne”, akinek egyik műve kritikájaként a kor jeles szépirodalmi folyóiratában a kritikus azt fejtegette, hogy a költő mire gondolt a mű egyes soraiban. Arany a cikk margójára ennyit írt megjegyzésként: „Gondolta a fene! Arany János s.k.” Bizony, mi is mondanánk: „Kevesebb katasztrófafilmet, több irodalmat!” De, mint a falra hányt borsó...