EU: csatlakozási stop

Izland 2009-ben kezdte az uniós csatlakozási folyamatot. Az ország 1970-től az EU-nál lazábban integrált Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagja, de a 2000-es évek első évtizedének vége felé az EU által kínált gazdasági mentőháló arra ösztönözte a reykjavíki döntéshozókat, hogy Brüsszel felé orientálódjanak. A folyamatnak az vetett véget, hogy Izland a gazdasági világválságot végül képes volt önerőből, komoly strukturális reformok árán kezelni, felhasználva ehhez saját önálló pénzét, az izlandi koronát is. Az önálló kármentés sikere leapasztotta a csatlakozási kedvet. 2013-ban az akkori vörös–zöld kormány felfüggesztette, majd az őt követő euroszkeptikus–konzervatív kormány most kukába dobta az ország csatlakozási kérelmét. Izland esete egy nagyobb trendbe simul bele, melyet talán bővítési fáradtságnak nevezhetnénk az EU részéről. Hosszú idő után ebben a kormányzati ciklusban nem várható új ország csatlakozása; olyannyira, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság új, luxemburgi elnöke a bővítési biztos 1999 óta létező portfólióját összeolvasztotta a szomszédságpolitikaival. Ezt sokan – okkal – értékelték az EU önmagával szembeni elvárásainak egyfajta kifelé is kommunikált csökkentésének. Ez különösen azért fura lépés, mert több ország csatlakozási kérelmének rendezése is folyamatban van: ez számukra mindenképpen csalódás. A helyzet különösen kiélezett a Balkán EU-ba még nem integrált részén. Macedónia (2005), Montenegró (2012), Albánia és Szerbia (2014) is jelezte csatlakozási szándékát, Bosznia és Koszovó jövőbeli integrációja is valószínűnek tűnik. Ezen országok kormányzatai bizonyára nem vették jó néven Junckerék lépését. Ennél is nagyobb probléma, hogy minimum Szerbia és Bosznia esetében az EU komoly riválisa Oroszország a befolyási övezet kiterjesztésében. Az oroszok úgy értékelik, hogy az ortodox szerbek (a saját államukban és a boszniai Republika Srpska keretein belül) vonzalommal tekintenek Moszkva vezető pozíciójára, s ezt a nyugati államok elmúlt évtizedek balkáni konfliktusaiban tanúsított, Belgrádból nézve akár szerbellenesnek is látható (egyébként a népirtás visszafogását szándékozó) lépései is táplálják. Középtávon az EU-nak elemi érdeke, hogy képes legyen a Balkán összefogására, így végre hosszú távon szavatolható lenne a régió békessége. A fentiek mellett problémát jelent még az elakadt török csatlakozás (amiből valószínűleg nem lesz semmi), valamint az, hogy a keleti végeken Ukrajna, Grúzia és Moldávia esetében úgy fest, az atlantista integráció motorja inkább az újult erőre kapó NATO lesz, mint az EU. Pedig az európai projekt addig nem tekinthető késznek, amíg egy közös unió nem képes magába integrálni az EFTA államait, a Balkánt és az egykori keleti blokk bővítés iránt érdeklődő államait.