Én is magyar, te is magyar

A hét végén két új csillag jelent meg a magyar képzőművészet egén. Ennél patetikusabb kezdőmondat nem jut eszembe, pedig most kifejezetten ez a cél. Illetve az, hogy minél többen kerekedjenek fel a dunacsúni Danubiana Kortárs Művészeti Múzeumba. A néhány éve nyílt, nem mindennapi környezetbe álmodott helynek máris kultusza van. Hatalmas tömeg verődött össze a szombati megnyitón, alig hittem a szememnek, mert egy ilyen kiállításon húsz fő is tömeg. Itt mindig ennyien vannak, hangzott a válasz. Akkor is, ha ismeretlenül cseng az alkotó neve, ha csak a szűk szakma tudja, mekkora tehetség volt Kemény Zoltán. A férje árnyékában élő feleséget, Szemere-Kemény Madeleine festőművészt pedig tényleg csupán néhány bennfentes ismerte. Egészen mostanáig. Kemény Zoltán asztalossegédből lett az 1964-es Velencei Biennále nagydíjas szobrásza. Mivel huszonhárom évesen Párizsba emigrált, Magyarország elfeledte hűtlen fiát, ahogy ez lenni szokott. A legenda szerint egy délután sétálgatott az egyik bulváron, egyszer csak magyar szó ütötte meg a fülét. Egy fiatal lány csicsergett a közelben édes anyanyelvén. Tudod, mit? Te is magyar, én is magyar, járjunk együtt, amíg Párizsban vagyunk, jó? – ezzel a rendhagyó antréval lépett oda a mi Zoltánunk a lányhoz, aki meglepetésében rögtön rá is bólintott a nyelvi szempontból mindenképp kényelmes ajánlatra. Az csak jóval később, a második vagy harmadik mondatnál derült ki, hogy mindketten képzőművészek. A kapcsolat 1965-ig, a férfi haláláig tartott.

Kemény Zoltán festészettel kezdte, aztán az alakok és alakzatok fokozatosan kibújtak a keretből, teret követelve maguknak. A meglepő felületi hatásokat különböző anyagok kombinálásával érte el. Éles rézhullámokból épített tengert, csavarokból ismeretlen bolygók térképét, fogaskerekekből rétet, szóval életművének nincsenek se előfutárai, se követői.

Tudta ezt Madeleine is, aki férje menedzselésének szentelte életét, ahelyett, hogy saját karrierjét építgette volna. A pozsonyi kiállítás holland kurátora szerint Zoltán nem is nézte jó szemmel felesége kezdeti sikereit, Madeleine pedig békét akart otthon, ezért csak a padlásnak festett. Képein deformált, összetört nőket látunk, fából faragott, nyomorúságos gyöngyök ékesítik őket, kendőjük szorosan nyakuk köré csavarva. Egy Venezuelában élő műgyűjtő fedezte fel a házaspárt, neki köszönhetem az elmúlt hét legnagyobb élményét. És szerintem sokan vagyunk ezzel így…