Elhazudott történet

A minap Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszékötetét olvasva borzasztó gyanúm támadt. Minél tovább olvastam a könyvet, annál rosszabbul éreztem magam, s annál kétségbeesettebben lapoztam az írások végére, hogy lássam, mikor keletkeztek. Hát ez sokkolt igazán. Havel remek esszéiben a gondolatok, megál-lapítások zöme a mai napig annyira időszerű, mintha a rendszerváltás meg sem történt volna. Mindez főleg filozófiai, ismeretelméleti cikkeire érvényes. A legszomorúbb és legmegdöbbentőbb, hogy ha ezeket ma írja meg, nyugodtan lehozhatná bármelyik jobb hetilap, folyóirat, az olvasók a térdüket csapkodnák, mondván, piszkosul fején találta a szöget. S erről jut eszembe az is, amit nemrég Grendel Lajos mondott el a Vasárnapnak: a szabadság fogalma nálunk filozófiailag üres. Következésképp bármire kisajátítható. Szurrogátumok, felszínes zagyvaságok, politikaikarrier-gyártás, folyamatos, cinikus visszaélés nyolcvankilenccel. Egyáltalán nem csodálkozom azon, ha valaki a haveli, „az erkölcs előbbre való a politikánál” gondolatot kikacagja, és naivitásnak bélyegzi. A totalitárius hatalom bunkóságát és személyiségnyomorító módszereit egy másképp manipulált, de éppúgy értékromboló állapot váltotta fel, azért is, mert a demokráciát nem módszernek tekintjük a közhatalom gyakorlására, hanem valamiféle csodaországnak, üdvös végcélnak, közben karikatúrát gyártunk a mindennapjainkból, s továbbra sem vállalunk felelősséget semmiért, csak ha már nincs más választásunk. Tisztelet a kivételeknek, de a pozicionált emberek többsége azért viselkedik demokratikusan, mert most „úgy illik”. Miért van az, hogy mára nyolcvankilencet szégyellni kell? Miképpen züllöttünk oda, hogy újra hatékony az a mindent behálózó skizofrénia, miszerint van hivatalos igazság s van egy másik, magánhasználatra. Hogy léteznek helyek, ahol ismét van cenzúra, ismét elhangzanak effélék: sem politikailag, sem egzisztenciálisan nincs abban a helyzetben, hogy igaza legyen. Hogy a szuverén vélemény luxusnak számít, vagy ami a legrosszabb: hőstettnek, netán csak az mondhat ki bármit is, akit nem tudnak megzsarolni a munkahelye elvesztésével stb. Hogy ismét akadnak emberek, akik kádereznek. Hogy a közöny s a letargia ismét általános. Miként az a vélekedés is, mely szerint annak van igaza, aki meg tudja fizetni! Mintha a szociban életté hazudott erkölcsi silányság tovább dúlna, most már szemérmetlenül és pökhendin, mintha a káoszt és a szabadosságot mosnánk össze egyfolytában a szabadsággal, mintha a korrupciót meg a pénzmosást azonosítanánk a dicsőséggel, a mindenáron érvényesülést az élet értelmével, s mintha a világcsaló és büntetlen szélhámosok lennének korunk hősei. Ahogy például az egynapos sztárocskák azok is. Az igazság megint jelzőket kap, mondjuk, azt, hogy nemzeti. Meg azt, hogy kozmopolita. Meg azt, hogy zsidó. Meg azt, hogy arab. Ma elég tehetségtelennek lenni. Ma elég semmit se tudni, ha van csapat, aki felépít téged. Agyilag összerak és elad. Kilóra, ha kell. Gyártanak neked világnézetet is, kedves fogyasztó. Sőt ennek ellenkezőjét is megkaphatod az akciós csomagban, lényeg, hogy kompakt legyen. Nem kell gondolkodni, vedd meg készen, s te leszel az igazság letéteményese.

A Brian élete című groteszkből villan be: – Mindenki egyéniség! – bőgi a tömeg. – Én nem – cincogja egy hang. Hiába na, „montipájtonból” sose elég . Gyógyszer a teljes elhülyülés ellen. Nem is értem, miért éppen Havel esszéir#l morogtam az elején. Ne olvassák el. Inkább nézzenek szép, megnyugtató, könnyed dolgokat... Mondjuk, egy tucat kibeszélő show-t és ismétléseit.