Elég az elfogadás

Feljön vidékről az idős Kelepei néni, hogy a Búza utcában meglátogassa egy szem gyermekét, a Doktor urat. A Doktor úr a Mutter lányainak kedvence, ott él koszt-kvártélyon a lányok között, akik, ha kuncsafttal vannak, róla álmodnak. Különösen Darinka képzeleg róla. De megjön Kelepei néni, a mama, s a pályaudvarról gyanútlanul elhajtat a kocsissal a Búza utcába. A fia nincs otthon, hogy elvigye szállodába, az éjszakai „műszak” meg vészesen közeleg. A Mutter rémülten fogadja, s bevezeti a szalonba. Hosszú éjszaka kezdődik, egy hosszú erkölcsös éjszaka. Félfogadás nélkül. Kelepei néni azután hajnalban felül a vonatra, s azzal búcsúzik a fiától, az ablakból integetve, hogy jó fiú vagy, a többi meg nem számít. Izgalmas helyzet, amelyben minden pillanatban kiderülhet az igazság. És még izgalmasabb a vég. Hogy Makk Károly, a rendező nem önt tiszta vizet a pohárba. Nem derül fény arra: Kelepei néni tisztában volt-e azzal, hol járt. Tudatosította-e, hogy a fia hol, kik között tölti napjait és éjszakáit. Számtalanszor megnéztem a filmet, s megpróbáltam mindig kedvező megoldással lezárni a sztorit. Azzal, hogy a Doktor úr anyukája, a vidéken megöregedett, tehetős Kelepei néni olyan neveltetésben szerzett természetes műveltséget, olyan értő és érző környezetben szívta magába az alapintelligenciát, hogy ha észrevette is, hogy vörös lámpás házban töltött egy erkölcsös éjszakát, mellékes körülménynek tartja a helyet, mivel nem a külsőt, hanem a belsőt értékeli. Azt, hogy az ember jó. Hogy bármilyennek születik is, bárkivé-bármivé teszi is az élet, mindennemű identitástól függetlenül eredendően jó, illetve eredendően van benne valami jó, és arra kell figyelni. A többi meg – ahogy mondja is – nem lényeges.

A minap mutatták be a Václav című cseh filmet, melynek főhőse, Václav egy tizenkét éves gyerek szintjén élő felnőtt, népiesen szólva: félnótás. A falu könyvtáros lánya meghívja magához, megfürdeti, s mosdatás közben finoman, a kíváncsiságtól is hajtva, férfivá avatja. A vetítést követő sajtótájékoztatón elhangzott a kérdés: mit érzett a nő Václav iránt, hogy belement az egyoldalú testi kapcsolatba, s hogy ennyire közel került egy mentálisan visszamaradott férfihez. A könyvtárost alakító színésznőt mellbe vágta a kérdés. Azt válaszolta, ezen sokat gondolkozott, s arra a megoldásra jutott, amit a filmben megmutatott. Nem tudja jobban megmagyarázni. Az érzés és motiváció vagy lejön a vászonról, vagy nem. S vagy elfogadja a néző, vagy nem.

A Mézesmackó című ugyancsak cseh film egyik főszereplőjét fűvel-fával csalja a felesége. Tudja, de kitart mellette, még ha bántja is őt. Szüksége van a családi háttérre, s a látszatra, hogy barátaik szemében ők képviselik az ideális párt. Amikor rádöbben, hogy cimborái belelátnak az életébe, s közlik vele, nem értik, miért nem tesz a felszarvazása ellen semmit, azt mondja: nem kell az érzelmi dolgokat megérteni, elég elfogadni. Nem kell a fura emberi kapcsolódásokat, a szokatlan érzelmeket megérteni. Elég az elfogadás. Különben sem tartoznak másra.