Elbaltázott ünnep

A fenti mondatokat egy Valentin-napi szösszenetbe szántam, de aztán mégse oda kerültek, hanem ide, a nőnapi szösszenetbe. Alapvetően sok a hasonlóság a két ünnep között, például mindkettő némi feszengéssel jár, és mindkettőt hívhatnánk a virágárusok napjának is. A Valentin-napot sokan azért nem szeretik, mert amerikai ünnep, a nőnapot pedig még mindig sokan tartják kommunista ünnepnek. Hiába tudjuk, hogy az ötlet egy 1910-es koppenhágai nőkonferencián született a gyengébb nem választójogának érdekében, és hogy 1917-ben a pétervári munkásnők ezen a napon tüntettek „kenyérért és békéért” a háború dúlta országban, mégis a Szovjetunió emléke kísért, ha meghalljuk a nőnap szót.

Nem véletlenül. A második világháború végéig tájainkon nem igazán terjedt el ez az ünnep, ám a szocializmus buzgó építésének első éveiben, főleg Sztálin alatt, Moszkvából megkaptuk ezt az ajándékcsomagot is. Ezért van az, hogy a szocialista politikusok máig sajátjuknak érzik a jogot, hogy köszöntsék a nőket március 8-án. Tehát egy progresszív tartalmú, baloldali eredetű ünnep, amelyhez a szakszervezeti mozgalom és az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve is társult, később összekapcsolódott egy zsákutcába futó társadalmi rend hamis ideológiájával. Ma főleg azért nem tudunk mit kezdeni a nőnappal, mert nekünk nem az európai modernitás és a női egyenjogúság eszméje jut róla eszünkbe, hanem a lelkesítő propagandabeszédek és a hervadt, vörös szegfű.

Aki azért utasítja el a nőnapot, mert kommunista ünnepnek tartja, nem látja az eredeti szándékot, illetve azt, hogy az ünnepben tematizált problematika (sajnos) ma is ugyanolyan fontos, mint 1910-ben volt. Hogy a nőket ugyanazok a lehetőségek illetik meg a munkaerőpiacon és a közéletben, mint a férfiakat. Hogy nem másodrendű emberek és nem házicselédek.