Egzotikus bazár

Fordulópontnak neveztük a bagdadi ENSZ-központ augusztus 19-i felrobbantását, egyrészt azért, mert a merénylet célpontja első ízben nem a „megszálló” hadsereg volt, hanem egy civil szervezet, másrészt azért, mert a módszer nem illeszkedett az addigi gerillaakciók sorába, hanem az ismert (arab) terrorszervezetek keze nyomát viselte magán, harmadrészt pedig azért, mert erős lökést adott az USA-nak arra, hogy újragondolja iraki (biztonság)politikáját. A bagdadi után tíz nappal, augusztus 29-én a síiták szent városában, Nedzsefben még véresebb, négyszer annyi halálos áldozatot követelő merényletet követtek el. Nyilvánvaló, hogy a fő célpont az egyik legtekintélyesebb síita vallási vezető, Szaddám Huszein régi ellenfele, a külföldi száműzetésből hazatért Bakir al-Hakím ajatollah volt. Ez a merénylet már az iraki belső hatalmi harc, a jövőbeni iraki állam jellegéért folyó harc része is. És még inkább sürgetőbbé tette az amerikai politika módosításának fontosságát. Ennek egyik jeleként értékelhető, hogy nagy gyorsan kinevezték az ideiglenes iraki kormány minisztereit, s a lista megpróbálja tükrözni az ország etnikai és vallási összetételét. A másik jel, hogy az amerikaiak olyan félkatonai alakulatok létrehozásáról tárgyalnak törzsi és vallási vezetőkkel, amelyek a rendfenntartásban nyújtanának segítséget. A dolognak megvan a kockázata, de tény, hogy az amerikai hadsereggel szemben legalább ismernék a helyi viszonyokat. Márpedig ez kulcskérdéssé lépett elő. A lényeget a bagdadi merénylet után Rumsfeld védelmi miniszter mondta ki: nem több amerikai katonára, hanem sokkal több megbízható információra van szükségük Irakban. Az amerikai csapatoknál pedig minőségi változásra: a harcoló alakulatokat a rendfenntartásban járatosakra kell lecserélni. A helyi viszonyok nem ismerete, a leegyszerűsített sablonok alkalmazása katasztrofális következményekkel jár. Az eddigi sablon az volt, hogy az iraki lakosság hatvan százaléka síita muzulmán, a síitákat a Szaddám-rezsim mostohagyerekként kezelte, vezetőiket üldözte. Az amerikaiak ezért fő erőiket a Bagdad és Tikrít (Szaddám szülőhelye) közötti, szunnita háromszögnek nevezett térségbeli tisztogatásokra összpontosították. A síitákra nem fordítottak kellő figyelmet és erőt, mondván, tőlük nem kell tartani. Pedig közöttük is éles harc dúl, a régi ajatollahokkal szembefordultak a fiatal radikálisok, a külföldről – Iránból – hazatért síita vezetőkkel a helyiek. A liberálisabbak egyetértenek egy amerikai segítséggel létrehozandó demokratikusabb rendszerrel, a konzervatívak viszont az iránihoz hasonló iszlám államot akarnak. Al-Hakím is tagja volt az amerikaiak által felállított ideiglenes kormányzótanácsnak, valószínűleg ezért (is) kellett meghalnia. Sokatmondó, hogy a merénylet utáni első pillanatokban a tömeg Szaddámot és az amerikaiakat egyaránt szidta. Ha az amerikaiak a vallási jellegű ellentéteket kezelni akarják – egyedül nem is tudják –, nem elég csupán a hagyományos síita–szunnita szembenállásra figyelni. A nyugati ember a számára bonyolult keleti társadalmi viszonyok között általában úgy viselkedik, mintha minden csak egzotikus bazár lenne, magyarán: mint elefánt a porcelánboltban. És akkor még nem beszéltünk Irak szomszédairól. Ugyan melyik – tekintélyuralmi, diktatórikus vagy ortodox muzulmán, ahogy tetszik – arab rezsimnek érdeke, hogy egy nyugati beütésekkel bíró demokratikus rendszer jöjjön létre Irakban, amely eszmeileg tovább „fertőzhetné” a térséget. Ettől nemcsak Irán, hanem az USA szövetségesének tartott Szaúd-Arábia is retteg, s a sort hosszan folytathatnánk. Az egyedüli kivétel a térségben Izrael, ami az arabok szemében csak tetézi az USA bűneit.