Egy Nobel-díjas író esete Silvio Berlusconival

A nyílt összecsapás „a Nobel-díjas komédiás” (ahogyan egy monográfusa nevezte Fót) és a multimilliárdos, a szellemi és erkölcsi skrupulusokkal nem foglalkozó miniszterelnök között várható volt. Ugyan Fo nem veszélyeztetheti Berlusconi pozícióját, a hivatásos politikusok nem vetettek erre a konfliktusra, sok ügyet de azért kár lenne lebecsülni a színház, az irodalom társadalmi hatását. Legalábbis távlatokban. Berlusconi nem is becsüli le Fót. Sőt... De erről később.

Berlusconi ugyan egy vitathatatlanul demokratikus állam végrehajtó hatalmának első embere, ám eszközei erősen emlékeztetnek Vlagyimir Putyin vitathatatlanul nem európai értékrendhez igazodó „irányított demokráciájának” módszereire. Nem hiába nevezik egymást barátoknak és kölcsönös, a családi kört is érintő vizitjeik alkalmával kellő külsőségekkel demonstrálják közeliségüket. Ez még tartozhatna a diplomácia ügyes fogásai közé, ám akad a két politikus között lényegi affinitás. Ha helyénvaló ez a kifejezés politikusok esetében: a lelkük hasonlít. Dario Fo erre érzett rá. Tudni való, hogy Fo – Günter Grass mellett – ama Nobel-díjasok közé tartozik, akik nem rejtik véka alá baloldali világnézetüket, és minden elképzelhető alkalommal demonstrálják ezt (akár liberális nézetekkel is vitatkozva, viszont a jobboldalt mindenkor kategorikusan elutasítva). És ahogyan Grasst nem szokta zavarni, ha bírálnivalót lát és gyakran lát az orosz magatartásban, hogy a szintén szocdem Schröder ugyancsak jó kapcsolatokat ápol Putyinnal, úgy Fot sem akadályozza a Putyin-bírálatban, hogy az a politikai csoport, amelyhez tartozik, valaha éppen a hajdani Szovjetunióhoz kötődött. Tehát Fo írt egy színdarabot, pontosabban: politikai szatírát erről a Berlusconi–Putyin-párhuzamról „A kétfejű szörnyeteg” címmel. A két úr mindenképpen sajátos demokrácia-értelmezéséről.

A komédia meséje mindenképpen szórakoztató. Putyin meglátogatja villájában Berlusconit (erre volt már példa) és ekkor terroristák támadják meg őket. Putyint megölik, Berlusconi ugyan életveszélyes állapotban, de életben marad. Véletlenül a villa közelében egy sebészkongresszust tartanak, amelynek orosz résztvevői vállalják a kockázatos műtétet. Putyin agyvelejének épen marad darabkájával pótolják ki Berlusconi agyának sérült részét. A narkózisból felébredő Berlusconi, persze, semmire sem emlékezik, viszont időnként, váratlanul, oroszul kezd beszélni, munkatársainak ócska matrjoska babákat ajándékoz, ráadásként pedig halálraítélt csecseneket is, akiket a maffiaüzelmekben rabszolgaként pompásan lehet hasznosítani. Aztán Fo a formális logika egyik alaptételét használja fel a megoldáshoz. Mint ismeretes, két negatívum eredménye egy pozitívum lesz. Elméletileg. A Berlusconi koponyájában rejtezkedő két negatív erő pedig azt a pozitív dolgot termeli, hogy a miniszterelnök – mindenki számára váratlanul, mert sem a család, sem a közvélemény nem tud a különös sebészi beavatkozásról – elismeri minden csalárd üzletét. Fo végezetül felszólítja az olasz politikusokat, hogy ajánlják fel Berlusconinak egy-egy agyvelő-foszlányukat, hogy a politika visszatérjen normális medrébe.

Abszurd játék. Berlusconi azonban valóságos fenyegetésnek értelmezte. Nem is tétovázott, és ne feledjük: Berlusconi nemcsak bizonyos jogi lehetőségekkel rendelkezik azokkal szemben, akik őt bírálni merészelik, hanem médiabirodalma révén, a törvényes lehetőségeket messze meghaladó gazdasági korlátozásokkal is élhet. Magyarán: a cenzúra ugyan egy demokráciában nem megengedett, de nemcsak a tiltás brutális eszköze létezik arra, ha valakit vagy valamely művet el akarnak zárni a nyilvánosság elől. Dario Fo a Nobel-díj által biztosított tekintély dacára nem számíthat a tévé nyilvánosságára. Ez a komédiája, „A kétfejű szörnyeteg” is a L’ Unitá mellékleteként látott napvilágot, március elején. (Igen, ez az olasz lap hajdan a kommunista párt orgánuma volt, most is baloldali újság, és azért tudjuk azt, hogy éppen a L’ Unitá járt élen a sztálinizmus elleni küzdelemben és milyen határozottan támogatta 1968-ban, meg utána a Prágai Tavaszt!) Aztán videokazetta is készült, de ezen a felvételen minden férfi szereplőt a szerző és rendező Fo alakít, mivel az olasz színészek nem mertek fellépni az általa írt és rendezett darabban. Annak ellenére, hogy a komédia színházi előadása roppant siker. Viszont, amikor egy magántévé vetíteni akarta, először csak hang nélkül engedélyezték az adást – mint mondják a Berlusconi-kormány egyik miniszterének „tanácsára” –, majd pedig a hanganyagot közvetítették, ezúttal kép nélkül.

Bizony, így is el lehet bánni egy Nobel-díjas íróval. És ezért lehetnek figyelemre érdemesek a mi térségünkben is a Fo-komédia hányattatásai. Vélhettük, hogy az európai demokráciákban ilyen dolgok nem történhetnek. Sőt: reménykedünk is, hogy az uniós tagság bizonyos védelmet nyújthat a kis- és nagykirályok önkénye ellen. Bizonyos, hogy a durvább formák felháborodást váltanak ki, de Európában sem mindig és főleg nem automatikusan működik a szólásszabadság és a demokrácia. Kivált, ha a demokrácia híveinek vagy Mečiar, vagy Gašparovič urak fogják majd garantálni a szólásszabadságot...