Egy hónapos túlélőshow

Nagy okosan valaki úgy döntött, valaki, aki magas pozícióban, a lehető legmagasabbikak egyikében tevékenykedik, hogy márpedig ő majd kipróbálja és csak azért is megmutatja. Na, nem valami performance vagy színházi monodráma bemutatására vállalkozik – bár a tett, amelyre elhatározta magát, az inkább rokonítható valamilyen elfuserált, eleve bukásra ítéltetett színházi produkcióhoz, mint ép ésszel átgondolt, komoly, illetve komolyan vehető cselekedethez. Nos, az érintett úgy döntött, egy hónapon keresztül megpróbál kisnyugdíjasként étkezni, utazni, gyógykezeltetni magát, hogy kiderüljön, meg tudna-e élni ő is 4500 koronából. Már most elárulhatom, meg tudna. Amiként, ilyen-olyan lemondások árán, nem kevesen bizonyítják ebben az országban, hogy meg tudnak, mert kénytelenek, hiszen az ember élve nem bújhat a föld alá. Ezért aztán nem is az a nagy kérdés, hogy meg lehet-e élni, hanem hogy hogyan? A bibi ebben a szerepcsere-vállalásban csak az, hogy nem reális. Mert a próbára jelentkezett érintett, tegyük fel, nem egyedül él hetven-egynehány évesen egy megviselt, megroggyant, évek óta nem festett, nem javított, horpadt tetejű lakásban. Nem él egyedül, mert húsz évvel ezelőtt nem vesztette el élete párját, majdnem három évtizeden keresztül jóban-rosszban hű társát, támaszát, aki nélkül a magányos vidéki asszony ma már jóformán csak a tévével beszélget, a szappanoperák szereplőivel folytat monológot, mivelhogy állatot sem tart jó ideje; a nyugdíjból nem futja még gabonára is. Nem reális a szerepváltás azért sem, mert a próbatételre jelentkező gardróbját, feltételezem, nem a szocialista ruhagyártás rendszerváltás utánra átöröklött raktárállományának végső kiárusításából származó darabok alkotják (amiért már csak látszatra se lehet kisnyugdíjas). Minden valószínűség szerint kórlapján sem szerepel a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel összefüggő és az emésztőrendszeri zavarokkal járó számtalan visszafordíthatatlan nyavalya. Valószínű, az éjjeliszekrényében sem halmozódott fel olyan eszméletlen menynyiségű gyógyszer, amely már-már egy kisebbfajta patika készletével vetekszik. És ezekből az ilyen-olyan kórra előírt színes pirulákból sem vesz be reggel-délben-este, evés előtt-után-közben egész marokra valót. Sőt, injekciót sem megy szúratni másnaponként. És sorolhatnám szinte a végtelenségig, miért nem reális az említett szerepcsere. Mert nem biztos, hogy a kisnyugdíjas létre átmenetileg vállalkozó érintettnek éppen az alatt az egy hónap alatt kell embert kerítenie, aki pénzért lekaszálja az udvaron térdmagasságig felszökött gazt, vagy aki kiigazítja a kitöredezett léckerítést. Nem biztos, hogy éppen a választott hónapban kell váratlan kiadásként befizetnie a szemétdíjat, ugyanannyit, mint bármely keresőképes polgárnak, pedig ő csak kéthavonként egyszer tolja ki a megtelt kerekes kukát, hogy elszállítsák a szemetet. Nem kell hozzá túl nagy ész, hogy megállapíthassuk: a szerepcsere egy hónapja alatt semmi se biztos és semmi se valós a kisnyugdíjas létből. Annak keménységét nem lehet előjátékban, nyitányként kitapasztalni. A kisnyugdíjas lét egy ledolgozott élet után szakad az ember nyakába. Az nem egy hónapos túlélőshow!