Eddig ismeretlen, „szigorúan titkos” diplomáciai iratok

Az egyik irat 1944. június 5-én íródott, ezt Makszim Litvinov külügyi népbiztoshelyettes, a szovjet béke-előkészítő bizottság vezetője készítette, és a feljegyzés Erdély háború utáni sorsával foglalkozik; a másik jegyzőkönyv – három nappal későbbről – a feljegyzésről szóló vitát örökítette meg. A dokumentumok nem azért izgalmasak, mert bármiféle illúzió számára alapokat nyújthatnának: talán mégis megfordítható a történelem kereke. Sokkalta inkább azért tanulságosak, mert megtudhatjuk, hogy történelmi, etikai, gazdasági érvek miként sikkadhatnak el mindörökre a nagyhatalmi érdekek, alkuk megvalósítása közben.

A „szigorúan titkos” jelzésű dokumentumok a diplomaták alapos felkészültségéről tanúskodnak az erdélyi kérdésben is, holott utólag azt is vélhetnénk, hogy ez a nem túlságosan nagy és vegyes népességű térség nem játszhatott különösebben fontos szerepet a második világháború végső szakaszában, amikor a szövetséges nagyhatalmak győzelme teljesen biztosnak látszott. A diplomatákat azonban elsősorban nem Erdély érdekelte, hanem azok a lehetőségek, amelyek a szovjet befolyást biztosíthatják mind Romániában, mind Magyarországon. Az adott pillanatban még ők, a szovjet külpolitika vezető rétegének képviselői sem biztosak abban, hogy a térségben milyen külföldi erőké lesz a döntő szó, ezért Litvinov – aki korábban külügyi népbiztos is volt, majd washingtoni nagykövet, és mint ilyen Roosevelt elnök bizalmasai közé tartozott – leszögezi: „a politikában kizárólag a célszerűség alapján lehet eljárni”. A célszerűség alapján pedig elképzelhetőnek, mi több: hasznosnak tartotta volna „a független, önálló Erdély állam megteremtését”, amely „megmaradván Erisz almájának két szomszédja, Magyarország és Románia között, Erdély nem lehetne meg egy közeli erős állam pártfogása nélkül, amilyen a jelen pillanatban a vele határos Szovjetunió”.

Ez az állásfoglalás annál jelentősebb, mivel – a közölt dokumentumokból kikövetkeztethetően – egy rejtett vita része is volt. És a vitapartner nem kisebb személyiség, mint Sztálin. Sztálinnal disputába keveredni pedig – az álmoskönyvek szerint – semmi jót nem ígért a másik félnek. Litvinov azonban olykor-olykor, óvatos formában megengedhette ezt magának. Példaképpen megemlíthető, hogy népbiztosként kitartóan hangoztatta: a Szovjetunió első számú ellenfele Hitler, ezért a nyugati hatalmakkal kell ellene szövetkezni, míg Sztálin már a harmincas évek derekán óvatosan a Harmadik Birodalom irányába tájékozódott, s ennek lett a végeredménye az 1939-es szovjet–német paktum. Igaz, ekkor ideiglenesen Litvinov is kegyvesztett lett, és soha többé nem lehetett a diplomácia egyes számú végrehajtója, mert a valóságos irányító mindenkor maga Sztálin volt. Mi szolgáltat alapot annak feltételezésére, hogy a szovjet felső körökben vita alakult ki ebben a kérdésben? Éppen Litvinov feljegyzésének bevezetője, amely így hangzik: „A Szövetséges Nemzetek tudtunkkal nyilvánosan sehol nem foglaltak állást az erdélyi kérdésben, hacsak Beneš nyilatkozatát nem számítjuk, aki arra hivatkozott, hogy Sztálin elvtárs állítólag egyetértését fejezete ki Erdély Romániához csatolását illetően.” Tehát? Litvinov és társai (közöttük Dmitrij Manuilszkij, aki sokáig a Komintern tényleges vezetője volt a cégért szolgáltató Dimitrov mellett) tudtak Sztálin nyilatkozatáról, s ugyan könnyen megbizonyosodhattak volna Beneš állításának hitelességéről, ezt nem tették meg, hanem inkább az általuk helyesnek tartott cél, az önálló Erdély mellett érvelnek. Mintha Sztálint magát szeretnék meggyőzni! Az előbb említett Manuilszkij kerekperec kijelenti: „A Szovjetunió szempontjából célszerű az önálló Erdély létrehozása.”

Szeretném hangsúlyozni, hogy szó sincs arról, hogy a szovjet diplomaták magyarbarátok lettek volna, vagy netán a románokat nem szerették. A mai magyar történeti publicisztikában eléggé sokszor felmerül egy olyan tényként kezelt hipotézis, hogy a szovjet vezetésben – úgymond – nem szerették a magyarokat. Ez a kérdés voltaképpen érdektelen és igazolhatatlan. Saját magukat szerették, és még az érvek sem érdekelték különösebben őket. Megint Litvinovra hivatkoznék, aki ekként argumentál feljegyzésének megtárgyalásakor: „Feljegyzésemben én magam is kitértem az etnikai érvelés előbbre valóságára a történetivel szemben, de e tekintetben sem szabad túlzásokba esnünk, tudnunk kell, hogy lesznek olyan esetek, amikor éppen a történeti érveket kell majd hangsúlyoznunk, ahogy például Észak-Poroszország és Felső-Szilézia területeinek Lengyelországnak történő átadására tett ajánlatunkkor történt.” Tegyem hozzá: Königsberg, Kalinyingráddá történő „átvarázsolásakor” a poroszok szláv eredetére hivatkoztak, ami tény, de jó néhány századdal előbbi folyamat volt, ezen az alapon akár a magyarok is igényt tarthattak volna, mondjuk, a hantik és manysik által lakott szibériai területekre... Ha nagyhatalom lettünk volna és győztes állam. Ezek a kellékek azonban hiányoztak.

Minderről természetesen Kolozsvárott mit sem tudhattak az antifasiszta ellenállást szervező Balogh Edgárék. Talán-talán tudomást szerezhettek a bukaresti szovjet követ 1940 júniusában Kolozsvárott tett látogatásáról, aki – az egykorú hírszerzői jelentések szerint – baloldaliakkal találkozott, és felvetette az önálló Erdély gondolatát. Ez a hír titkos csatornákon Budapestre is eljutott, egészen Horthyékig. Viszont az is bizonyos, hogy Balogh Edgárék és román baloldali társaik 1944 őszén, Kolozsvár és Észak-Erdély felszabadulása után már valamiféle önálló erdélyi köztársaságban gondolkoztak és cselekedtek, s a szovjet hadsereg helyi parancsnokai – főleg a Maniu-gárda magyarellenes vérengzései után – támogatták is, hogy az észak-erdélyi polgári közigazgatás önálló és kétnyelvű (román és magyar) legyen, a vezetője román, helyettese pedig magyar. A helyzet különös voltát minősíti az a tény, hogy ekkorra már félreérthetetlen volt, hogy a szövetségesek közötti legfelsőbb szintű megállapodások szerint Romániában 90 százalékos szovjet befolyásnak kellett megvalósulnia, míg Magyarországon 50-50 százalékos érdekeltségben állapodtak meg. A megállapodás majd úgy módosul – ugyancsak a nyugati hatalmak hallgatólagos beleegyezésével –, hogy a szovjetek mindkét országban és az egész térségen százszázalékos hatalomra tesznek szert. Ekkor Litvinovot kirúgják állásából, Balogh Edgárt pedig lecsukják. Anélkül, hogy ők tudhattak volna sorsuk ily paradox kapcsolódásáról.

A történészek megegyeznek abban, hogy Erdélyt azért ítélték teljes egészében Romániának, mert a szovjetek ekként akarták a királyt rákényszeríteni a szovjetbarát Petru Groza miniszterelnökké való kinevezésére, a nyugati orientációjú román politikusok helyett. Bizonyos, hogy Sztálin döntésében ez a szempont játszott döntő szerepet. Ez volt az ő stílusa. Számára ehhez nem kellett Beneš biztatása, merthogy most már kiderült, Sztálin nem „állítólag” beszélt erről a kérdésről a csehszlovák elnökkel. Litvinov előnyben részesítette volna a közvetett befolyásolás eszközeit, ami azért Erdély és nemzetei számára előnyös lett volna. Aztán Litvinov 1945 augusztusában végleg feladja korábbi álláspontját; teljesen aláveti magát a Gazda akaratának, s Erdély Romániának történő átadása mellett érvel: „Erdély bármilyen megosztása a második bécsi döntés valamelyes igazolását jelentené, arról nem is szólva, hogy akkor szintén néprajzi szempontokra és az igazságosság helyreállítására hivatkoztak.” Márpedig ezek a szempontok sem a bécsi döntést hozó Hitlert, sem a háborúban győztes Sztálint, de rajtuk kívül más nagyhatalmat sem érdekeltek.

A múlt nem csinálható vissza. Ám érdekes tudni, hogyan készült...