Dilemma

Újabb erkölcsi dilemma előtt áll a világ. Valószínű, hogy a hatalmas kínai hadseregnek „köszönhetően” a tibeti zavargások lecsengtek vagy hamarosan lecsengnek, mégsem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és az eredeti forgatókönyv szerint lebonyolítani az olimpiát. A bojkott vagy nem bojkott kérdésében a józan észre kell hagyatkozni, nagyon rossz, amikor mindkét tábor féligazságokkal, hamis pátosszal és olcsó frázisokkal is élni próbál, megtévesztve a nagyérdeműt.

Az egyik oldalon adott egy diktatórikus, elnyomó rezsim. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kínai birodalom a tibetiek mellett tucatnyi más népet is leigázott. Semmibe veszi az emberi jogokat, a vezetésben még mindig megtalálhatók azoknak a képviselői, akik a hírhedt kulturális forradalom éveiben milliókat mészároltak le, és azok is, akiknek közvetlenül közük volt a '89-es vérengzéshez a Tienanmen téren. Ez a rezsim minden szomszédját fenyegeti, az olimpia óriási propagandalehetőség számára, általa (is) szalonképessé akarja magát tenni. Kína világhatalom, óriási gazdasági lehetőség, a fejlett országok vezetői gazsulálnak neki, már az USA sem bírálja annyira az emberi jogok megsértését.

A másik oldalon két dolog igaz. Egy: a bojkottnak elsősorban a sportolók innák meg a levét. Kettő: a bojkottal aligha oldhatók meg a politikai problémák, a bojkott által a tibetiek – és tucatnyi más nép – nem lennének szabadabbak. Mégis, a legkomolyabb érv, amely a bojkott ellen szól: a pekingi hatalom azokon torolná meg a hatalmas anyagi és erkölcsi – ez a fontosabb – veszteséget, akiken a világ segíteni akart, hiszen a rezsimnek minden elnyomó eszköze megvan hozzá. Példaként lehet említeni, hogy nem a '80-as moszkvai olimpia bojkottja miatt vonultak ki az évtized végén a szovjetek Afganisztánból.

Minden más porhintés. Rogge NOB-elnök érvelése, hogy nem szabad átpolitizálni az olimpiát, mert az a sportról és barátságról szól, különösen dühítő volt. Az olimpia 1936 óta átpolitizált, amióta a világ szégyenletes módon részt vett a Hitler által rendezett berlini színjátékban. Másrészt: a sport és a sportrendezvények – így az olimpia is – ma már nem a barátságról, hanem sok-sok pénzről szólnak. És ahol rengeteg pénz van, ott politika is van. Rogge elfelejtette említeni, a bojkottal maga a NOB hány milliárd dollárt vesztene, mennyit veszítenének a sportági szakszövetségek – állítólag többen lehúzhatnák a rolót, ha nem jutnának hozzá az olimpiai bevételhez. És mennyit veszítenének a szponzorok, a világcégek, a reklámirodák stb. Már bepánikolt a Coca-Cola, a Visa, a Samsung. Az Adidas az olimpia révén akarja megkettőzni ázsiai forgalmát. A Volkswagen ötezer autót bocsátott a szervezők rendelkezésére, köztük ezer Audit, hogy a négy karika találkozzon az öt karikával. És még hosszan lehetne folytatni.

A kisember elképzelni sem tudja, mennyi érdek szól a bojkott ellen. Mégsem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, nem lehet szentesíteni a kínai politikát. Pöttering európai parlamenti elnök és több szervezet is okos javaslatot tett: állam- és kormányfők ne vegyenek részt a nyitóünnepségen. A magam részéről továbbmennék: a világ televíziói ne közvetítsék a nyitóünnepséget, csak egy rövidke tudósítást róla. Ez hatalmas pofon lenne a kínai vezetésnek, hiszen minden rendező ország azt tartja a csúcsnak, és valami rendkívülivel áll elő, hogy elkápráztassa a világot. A sportolók most versenyezzenek, de a kínai elvtársak ne kápráztassanak!

Igaz, magam sem hiszem, hogy a tévétársaságok lemondanának a milliárdos bevételekről.