Déja` vu

El szoktam olvasni Fáy Miklós írásait az Élet és Irodalomban. Utolsó oldal, Televízió című rovat. Nem szeretem különösebben Fáy vitriolos stílusát, az olykor kifejezetten goromba hangnemet, ahogy csípőből tüzet nyit mindenre, ami mozog. Nem szeretem, de azért elolvasom. Augusztus 8-án A magyar zongorázás 120 éve (valóban lehetetlen című) sorozat egyik részét találta meg. „A tévének az a dolga, hogy rossz legyen, a nézőnek meg az, hogy szidja” – így Fáy. Két héttel későbbi írásában „mérhetetlenül idegesítőnek” nevezi, hogy a médiaszemélyiségek oda-vissza alapon egymással készítenek interjút, „a beszélgetés meg olyan, amilyen. Semmilyen”. Fáy dühöng, látjátok, mondja, ilyen az, amikor egy filmproducer munkalehetőséget ad egy műsorvezetőnek, aki ezért cserébe meghívja tereferélni, ráadásul végig olyasmiről beszélgetnek, „amit elmesélni legalább annyira unalmas, mint végighallgatni”. Eddig Fáy és az ÉS, itt jöhetne a pont. Jöhetne, de még nem jön. Két héttel ezután (szeptember 4-én) ugyanis kezembe került egyik hetilapunk tévéműsor-melléklete, harmadik oldalán a Médiasarok rovattal. Felejthető nyár volt, írja a szerző (aki, előrebocsátom, nem azonos Fáy Miklóssal), mert üdülés híján a médiától várt volna kikapcsolódást, de nem kapott. „Dehát (sic!) tudjuk: a tévének az a dolga, hogy rossz műsorokat sugározzon... a nézőnek meg az, hogy szidja.” Jé, mondaná Alice Tükörországban, hiszen itt már voltam! Déja` vu? Legyen. Az újságírói etika fogalomtára alighanem más kifejezést használ ilyen esetben. Bevallom, alapvetően gyanakvó vagyok a déja` vu jelenséggel szemben; elhessegetem, kizárom, nem veszek róla tudomást. Nem tisztességes dolog az idő részéről, hogy fölénye tudatában még gúnyt is űz belőlem, hogy az adott pillanatban úgy tűnik, mintha én ezt már átéltem (olvastam) volna. De ahogy tovább olvasom a jegyzetet, az a fránya déja` vu (amit az újságírói etika fogalomtára alighanem stb.) mondatról mondatra erősödik. A szerző (aki nem azonos Fáy Miklóssal) ugyanis a kárhoztatott tévé után a rádióra fókuszál, azt nehezményezve (vajon ki találja ki hamarabb), hogy a médiaszemélyiségek egymással készítenek interjúkat, „melyek bennfentesek és unalmasak”. „Te meghívsz a műsorodba, én meghívlak a műsoromba, nem is kell már témán gondolkodni.” Pedig talán nem ártana. Nemcsak a médiaszemélyiségeknek nem ártana, hanem egy jegyzetírónak sem: gondolkodni a témán. Vagy ha már nem gondolkodik (esetleg gondolkodik, de nem talál, vagy gondolkodik, de mégis másnál talál), akkor legalább utalásszerűen megemlíthetné az eredeti szerző (ez esetben Fáy Miklós) nevét. Nem teszi. „A hallgató pedig le van szarva” – sommázza szerzőnk. Rövid glosszája mintha arról szólna: az olvasó is.