Cukor utca – ismét

A doktornő, akivel munkájáról utoljára úgy 1980 táján beszélgettem, 1950-ben szerzett diplomát, és kezdettől fogva a tuberkulózis gyógyítására szakosodott. Diplomaosztáskor egyik professzora azzal engedte útjára, hogy a tbc-gyógyítás az az orvosi szakma, amelynek művelői legalább száz évig nem válnak munkanélkülivé. Valóban, tájainkon évszázadok óta népbetegség volt a gümőkór. Ezernyi orvos és számos falukutató szociográfus ezzel a kurta kifejezéssel magyarázta a baj okát: szegénység. A doktornő akkor panaszkodott, hogy több évtized után átképzésre kell gondolnia, mert úgy tűnik, tudása rövidesen feleslegessé válik. Panaszába azonban jó adag dicsekvés is vegyült. Feleslegessé válása annak a következménye, hogy úgyszólván nullára sikerült országosan is leszorítani a tuberkulózisban megbetegedettek számát. Az orvosi egyetemen az oktatók már-már nem találtak „tőről metszett” tébécés beteget, akinek leletével a hallgatóknak demonstrálták volna az elméleti tananyagot. Nyugat-Szlovákiában a „Cukor” fogalom volt Őrsújfalutól Pozsonybesztercéig és Bögellőtől Vágújhelyig. A tüdőgondozó központ utcája néha kisebb buszpályaudvarra emlékeztetett. Busszal hordták oda a népet, ha akarta, ha nem. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen időközökben, de kötelező volt vizsgálaton megjelenni, és nemegyszer megtörtént, hogy egy-egy faluból rendőri segédlettel hozták Pozsonyba azokat, akik vonakodtak lefényképeztetni a tüdejüket. Enynyit a tébécé elleni küzdelem tegnapjáról és eredményéről. A jelenéről pedig annyit, hogy az egészségügyi hatóságok szerint ismét terjedőben e kór, és gyakorisága aggasztó. A kórokozó – ezen most ne mikrobákat értsünk – ma is ugyanaz, mint 1913-ban vagy 1950-ben: a szegénység. Még élnek, akik fiatal korukban saját szemükkel látták, hogy a háború után néhány év alatt hogyan pusztult ki tbc-ben számos népes család. Vannak jelenségek, amelyek megszellőztetőire könnyen ráüthető a bélyegző: populista. Populizmusnak nevezhető – és joggal –, ha valaki közíróként a két korona negyvenfilléres kenyeret és az egynegyvenes sört kéri számon a piacgazdaságon. Nem ez a helyzet az egészségüggyel és keretei között a tuberkulózis terjedésének kezelésével. Innen nem vonulhat ki az állam. A Cukor utca már csak jelkép. Nem csupán azért, mert az intézményt néhány éve felszámolták, és munkatársai elszéledtek, hanem elsősorban mert az itteni tébécéközpontban dolgozóknak történelmileg rövid idő alatt sikerült visszaszorítaniuk egy évszázadokig pusztító népbetegséget. Érdemes ismét feltenni a kérdést: hogyan csinálták?