Cár és cárevics

A szociban suttyomban az a mondás járta, hogy míg Amerika a korlátlan lehetőségek országa, addig a Szovjetunió a korlátlan lehetetlenségeké. Úgy tűnik, ez a putyini Oroszországra is teljes mértékben érvényes, nem véletlenül állítják elemzők, hogy a távozó elnök hatalomgyakorlási módszereiben a szovjet idők köszönnek vissza, megfűszerezve a régi cári hagyományok egyes elemeivel. Ennek következménye például az, ahogyan egyes orosz lapok a hétfői ellenzéki tüntetésekről tudósítottak. A Másik Oroszország ellenzéki koalíció demonstrációját a szentpétervári hatóságok engedélyezték, s ott rendben le is zajlott. Moszkvában viszont betiltották, s az ennek ellenére gyülekező mintegy száz embert a rettegett omonosok szétverték, rohamkocsikba tuszkolták és elszállították. A sajtó – a demokráciákban a hatalom ellenőrizője, a politikai és szabadságjogok védelmezője – itt még csak fel sem háborodott, sőt egyetértett. Még a Nyezaviszimaja Gazeta is azon édelgett, hogy a Másik Oroszország újjáélesztése céljából szervezett tüntetések csúfos kudarccal végződtek. A lap egészen abszurd módon nem a hatalom elfogadhatatlan módszereit bírálja, hanem megkérdőjelezi az ellenzék létjogosultságát, mondván: kétes hatással van az ország politikai életére. A szerző Garri Kaszparov volt sakkvilágbajnok makacsságán csodálkozik, akinek egyetlen komoly elképzelése, szövetségese sincs, mégis közel két éven át meg tudta győzni nyugati szponzorait arról, hogy a Másik Oroszország reális erő.

Az orosz médiában az agymosottság és a személyi kultusz ismét a tetőfokára hágott. Volt már itt ilyen, csakhogy anno a sztálini, majd a valamivel puhább brezsnyevi jelzővel illették. Az azért mégis elképesztő, hogy az egyébként senki által vissza nem sírt jelcini korszak vitathatatlan felszabadultságának, szólásszabadságának elfojtásához elegendő volt nyolc év. A médiának kutya kötelessége lett volna szembeszállni az elnökválasztásnak nevezett groteszk színjátékkal, ehelyett hozsannázott neki, a putyini jólét nagyon csalóka eredményei miatt elfogadva a putyini neototalitarizmust. Hosszú távon ez az orosz társadalom, az orosz politika igazi tragédiája. Persze, érdekes – meg a világ is vevő rá – azon meditálni, hogyan fér meg két medve egy barlangban (orosz közmondás), hogy Medvegyev csak marionettfigura marad-e vagy úgy rázza le magáról Putyint, mint Putyin Jelcint, igazi cár lesz-e Medvegyev vagy csak cárevics marad, és van még tucatnyi, érdekesnél érdekesebb variáció. De a lényeget tekintve mindez csak ködösítésnek tűnik. Változás akkor lesz, ha az orosz sajtó követelni fogja, hogy az Európai Parlament Kaszparovnak ítélje oda a Szaharov-díjat. Miért is ne? Uraim, ott Brüsszelben: ébresztő!