Borús tavasz

Csak megmaradunk már ez után a fárasztó tél után. A forradalom napja lecsábította a nagykabátokat, varázsütésre tavasz lett a divat. Kicsit árnyékos ugyan, mert bátortalanabbul utazik az ember, akár repülőn, akár vonaton. Mintha megéledtek volna az eszement merénylők is. Nincs jó hír, csak kevéske, naponta egyenes adásban robbanások és robbantások, erőszak és zavargás, lezuhant, meghaltak, megsebesültek, szigorított intézkedést foganatosítottak, s a nyugalom olyan védtelen lett, mint a hóvirág. Bárki, bárhol és bármikor beletaposhat, megzavarhatja. Pedig olyan jó lenne néha csak egy pár percig úgy ülni kint a város legforgalmasabb terén egy ápolt park szélén, egy épségben lévő padon, és csak nézni, hogy hullámzik, hogy sodródik a tömeg, benne az élettől duzzadó, vidám fiatalokkal, akiknek komoly gondja semmi nincs. De nincs ilyen, nincs már város se, csak alvó lakótelepek vagy a házak előtt tébláboló, kényszerből otthonülők, nincs gondozott park mellett ép pad, mert a télen elvitték tűzifának a deszkáját, nincs hullámzó tömeg, csak rohanó, intézkedő, rosszkedvű és fáradt emberek, lassan már fiatalok sincsenek, akik cukrászdákban összebújva szív alakú süteményt majszolnak, mert nincs rá pénzük. Vannak gondjaik, mert apjuk vagy anyjuk munkanélküli, az iskola érdektelen számukra, a kapcsolataik felületesek, mert olyan minden mindegy hangulat van. Csak túlélni, csak elvégezni a sulit, aztán innen el. Mindegy, csak el. Csalogat a meleg, leülni. Hátha mégis, hátha szerencsém lesz és látok legalább két vidám arcot. Jönnek-mennek a nadrágszíjméretűvé zsugorodott miniszoknyában pompázó lányok, csíkos térdzokniban, merev az arcuk, smink az egész és a mosolyuk dekára kimért. Mennek lezseren, fád arccal, és nem veszik észre még azt se talán, hogy tavasz van. Gólya, fecske visszakészül, ők elfelé. Mert mit ér az ember, ha szegény?