Benjamin Netanjahu dacos borstörése

Ki hitte volna, hogy Ariel Saront jobbról is lehet „előzni”? Megtörtént. A hétfőre virradó éjszaka Izrael miniszterelnökének saját pártja, a Likud – Saron tanácsa és akarata ellenére éppen a pártbeli rivális, Benjamin Netanjahu volt kormányfő ösztönzésére – határozatot fogadott el arról, hogy nincs és nem is lesz palesztin állam a Jordán folyótól nyugatra.

Saron – mindannak dacára, ami az elmúlt jó másfél évben történt – többször kijelentette nyilvánosan, hogy ha a körülmények megengedik, szabad utat enged a palesztin államiságnak. Érdekes módon Netanjahunak sem volt különösebb baja ezzel a gondolattal – amíg miniszterelnök volt. Ráadásul ő még parolázott is Arafattal, amit Saron soha nem tett meg.

Mindebből az következik, hogy a Likud központi bizottságának harcos döntését Benjamin Netanjahu nem azért kényszerítette ki, mert új fejezetet akart nyitni a palesztin kapcsolatokban („nem állam, csak önkormányzat”), hanem alapvetően azért, hogy borsot törjön Ariel Saron orra alá. Hogy megkösse annak a kezét, éspedig újólag; ráadásul demonstrálja, hogy a párt nem a miniszterelnökkel, hanem ővele van. (Saron a múlt nyár óta nem hívta össze a kb-t. Tudta, miért nem.) Netanjahu ugyanis át (vagy vissza) akarja venni Saron hivatalát. Vélhetően úgy gondolja, hogy ha ez megtörtént, akkor már úgysem lesz érdekes, hogyan szavazott hajdanán a központi bizottság. A baloldali Peresz külügyminiszter azon a határozott állásponton van, hogy Netanjahu „megtérne” hajdani önmagához, ha sikerülne kiakolbólítania Saront. „Bibi” egyszerűen hatalomvágyó.

Szögezzük le most a következőket. Bármennyire megrázónak tűnik is a vasárnapi döntés, tartalmilag nincs benne új. A Likud mint párt programja szerint elveti – mindig is elvetette – a palesztin államot. Begin és Samir pártja Izrael „történelmi (bibliai) jogát” kívánja érvényesíteni a megszállt Ciszjordánia fölött. Viszont annak az egységkormánynak, amelyet Saron üzemeltet (benne a baloldali Munkapárttal), ugyancsak van egy programja. Ennek politikai irányelvei a dolog lényegét tekintve pártfogásukba veszik a palesztin államot. A Saronét megelőző, munkáspárti kormány pedig nyíltan kiállt a palesztin állam mellett, és ezt az álláspontot vallják magukénak Saron baloldali miniszterei. Nem mellesleg: ez Amerika hivatalos vonala is. Ma még nem tudni, melyik programot tekinti magára nézve kötelezőnek Saron. Azt azonban tudni lehet, hogy mivel ez a kérdés eldöntetlen, marad terepe a manőverezéshez.

Szögezzük le továbbá: Saron helyesen érvelt, amikor azzal próbálta meggyőzni saját párttársait, hogy ne szavazgassanak időszerűtlen dolgokról. A palesztin államról ma és holnap nem várható döntés. A legkülönfélébb béke-erőfeszítéseknek egyelőre nincs más céljuk, mint hogy legalább mozgásba hozzák a békefolyamatot, tárgyalóasztal mellé ültessék az izraelieket és a palesztinokat.

Végül engedjünk meg egy szerény föltevést. Az izraeli jobboldal félelemből és bosszúból engedte meg magának, hogy akár saját, egyébiránt szerfelett kemény miniszterelnökével szemben is keménykedjék. Boldogtalan amiatt, hogy Amerika és a mérsékelt arab országok között „munkamegosztás” látszik kibontakozni: az utóbbiak (a szaúdiakkal az élen) a palesztin iszlamisták, azaz a terror láncszemeinek megfékezését ígérik; az előbbi az izraeli hadseregét. A gázai nagy akció lefújása mögött sokan – nem alaptalanul – már a Bush-kormányt látják. Aztán ott van az izraeli „béketábor”, amely a minap százezer embert vitt az utcára, kivonulást, megegyezést, a zsidó telepek felszámolását, a szaúdi béketerv elfogadását sürgető jelszavakkal. E kedvezőtlen fejleményekre volt válasz a dacos – Peresz szerint tragikus – vasárnapi döntés.

A szerző a Népszabadság munkatársa