Belgrádi játékok

Honi viszonylatban is némi meglepetést okozott, hogy a Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt (SZDP) végül a Milosevics örökségével küszködő szocialistákkal kötött alkut a házelnök megválasztását illetően. A hírre inkább a Nyugat kapta fel a fejét, némi riadalommal. Aki azonban december utolsó napjaiban áttanulmányozta a választási eredményeket, az nyomban rájöhetett, hogy az adott képlet egyszerűen megoldhatatlan. A kevésbé tájékozottak elkönyvelték, hogy az úgynevezett demokratikus oldal kellő előnnyel rendelkezik a feltörő radikálisokkal szemben, de szem elől tévesztették, hogy a valódi törésvonal éppen a demokraták táborán belül húzódik.

Ennek okai nagyjából ismertek, s arra a szemléletbeli különbségre vezethetők vissza, amelyek a három évvel ezelőtti „félfordulat” nyomán lassacskán leplezetlenül megmutatták magukat. A tavaly meggyilkolt Djindjics szerb miniszterelnök és Demokrata Pártja (DP) egészen másként viszonyul a reformokhoz, Európához és a hágai bírósággal való együttműködéshez, mint a körülményesebb, a nemzeti érzésekre mindvégig rájátszó SZDP. Kostunica, miután megszűnt jugoszláv államfői tisztsége, kiszorult a szerbiai politikai porondról, ezért hirdetett „keresztes háborút” a DP ellen. Naivitás lett volna elvárni, hogy Kostunica most hirtelenében felülemelkedik önmagán, ezért inkább a szocialistákkal kötött alkut, akik a háttérből előlépve most különösebb feltételek nélkül az SZDP segítségére siettek.

Miután a politika a pillanatnyi erőviszonyok tere, ez most mégis a legoptimálisabb megoldás, hiszen más esetben újabb választásokat kellett volna kiírni, ami valószínűsíthetően a Szerb Radikális Párt további térnyerésével járt volna. Most tehát a kormányalakítás lenne a következő lépés, ám hozzá kell tennünk, időközben elnököt választ a Demokrata Párt. Befutónak az a Borisz Tadics látszik, aki kommunikatívabb, s szót tudna érteni a „demokratikus” blokk más pártjaival. Ez a formula a nemzetközi közvéleményt is megnyugtatná, mellesleg, Szerbia nem esne el a kilátásba helyezett anyagi támogatásoktól. Tadics ellenfele pártján belül a minap még miniszterelnök Zsivkovics, a keményvonalas. Érdekes fejlemény, hogy a pragmatikus pártként elkönyvelt G17 Plusz máris jelezte közvetítői szándékát Tadics és Kostunica között a kormányalakítási tárgyalásokat illetően, hiszen a nevezett párt elnökeként Labusz tisztában van azzal, hogy a DP nélkül nincs szilárd kabinet, hasonlóképpen külföldi támogatás sem.

Az elkövetkező hetek tehát hozhatnak egyfajta kiegyezést, ebben Vuk Draskovicsék Szerbiai Megújhodási Mozgalma is kész a szerepvállalásra, de most még nagyban szólnak a harsonák a szocialisták visszajöveteléről. Kasza József (VMSZ) szégyennek minősítette a történteket, több más vajdasági párt úgyszintén. A félelem indokolt, bárhogyan is áll össze az új szerb kormány, az minden bizonnyal visszanyirbálja a tartomány éledező autonóm jogait. Ez most szoros összefogásra készteti a vajdasági önrendelkezés kiteljesítésének szószólóit, ám kissé későn kapcsoltak, miként magyar pártjaink is, amelyek a parlamenti választások idején öten háromfelé mentek.

Bárhogyan is alakul, a gazdasági reformok lassúbb tempót vesznek, elakad a privatizáció, Belgrád ismét ellenkezik majd a világgal, szigorodik a sajtószabadság, csökken az amúgy sem nagy életszínvonal. De ez a helyzet. Szerbia megmutatta igazi arcát. Lehet ez azonban az újabb kiindulópont. Szépítgetések nélkül.