Az ideológiai ballasztról

Az 1989 előtti rendszer iránti sóvárgást csak a generációváltás oldhatja fel, bár feltételezhető, hogy akik a háromkoronás tejet sírják vissza, azok sem akarnának újfent szarukeretes szemüvegű, gumitalpú, makkos cipős ideológiai titkárokat vagy munkásőr-alakulatokat minden járásba, a volt rendszer látszatstabilitása az, ami negyedszázad után feledteti velük az árnyoldalakat. Ezzel együtt sem várnánk egy demokratikus ország kormányfőjétől, hogy fátyolos szemekkel gondoljon egy totalitárius rendszerre, de Robert Ficótól ezt már megszokhattuk.

Fico hamisan villantja fel egy pragmatikus múltértelmezés lehetségességét. Ha félretesszük az ideológiai ballasztot, akkor jó, hogy 1989 előtt nem voltak „repülő professzorok”, akiket az egyes szakok akkreditációjához több egyetem is „használ”. Ha félretesszük az ideológiai ballasztot, akkor jó, hogy a felsőoktatási szférában dolgozók csak a tudománynak és a kutatásnak szentelhették idejüket. Talán még nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk rá, mekkora felzúdulást váltott ki Európa-szerte, amikor az időközben meghalt Jörg Haider a Harmadik Birodalom foglalkoztatáspolitikájáról szólt elismerő hangnemben.

Az ideológiai ballaszttól ugyanis nem tekinthetünk el, mert az ideológia nem ballasztként volt jelen a totalitárius társadalmakban, hanem a társadalom alapértékeit határozta meg. Lehet, hogy a tanárok több időt tudtak a kutatásra és a publikálásra fordítani, ebből azonban vajmi keveset profitálhattak mindazok, akik éppen ideológiai okokból maradtak ki a felsőoktatásból, esetleg csak levelezőn tanulhattak, vagy olyan szakirányban, amin eredetileg nem akartak, de nem megfelelő pedigréjük miatt nem kerülhettek be. Azt azért szívesen megkérdezném Robert Ficótól, esetükben hogyan tekintsünk el az ideológiai ballaszttól?