Az emlékművek hasznáról

De inkább kétszáz. Vagyis ha néhány unatkozó aktivista, közéleti személyiség, vagy bárki a fejébe venné, hogy korunk egyik divathullámát meglovagolva emlékmű, mellszobor, esetleg kopjafa felállítását javasolja lakóhelyén, kénytelen lenne először fellapozni néhány történelemkönyvet. Mégpedig azért, hogy megtudja: vajon volt-e olyan, a településéhez köthető személyiség, akinek tevékenysége a helyi közösség szempontjából évszázados távlatból is jelentősnek mondható. Ez már egy olyan akadály lenne, ami sokakat visszatartana, hiszen egyrészt kinek van kedve könyvekben és levéltárakban kutakodni, másrészt kínos dolgok is kiderülhetnek a célkeresztbe került „hazánkfiáról”, harmadrészt pedig, ha tényleg van jelentős szülötte a településnek, nagy valószínűséggel már kapott emléktáblát vagy mellszobrot. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a hétvégén felavatták Vasiľ Biľak egykori (cseh)szlovák kommunista pártfőtitkár szobrát kelet-szlovákiai szülőfalujában. Biľak tavaly halt meg, a pénteken felavatott emlékoszlopát pedig szombat éjszaka már be is mázolták vörös festékkel. Két szlovák képzőművész volt a tettes: szerintük Biľak, aki aláírta a szovjet hadsereget 1968-ban behívó levelet, gyilkos volt, ezért nem érdemel emlékművet. Erről meg eszembe jutott Szent István és Mátyás király: az ő tiszteletükre nagyon sok emlékművet avattak már, pedig jóval több ember halála szárad a lelkükön, mint Biľakén. Persze nem ezért tiszteljük őket, hanem mert sokat tettek országukért. De mi lenne, ha holnaptól valaki elkezdené vörösre festeni a Mátyás király-emlékműveket azzal az indokkal, hogy az ő felmenőit Corvin Mátyás gyilkoltatta meg, és szerinte az ilyenek ne kapjanak emlékművet? Szóval jó lenne ez a kétszáz éves limit, mert sok felesleges eseménytől kímélhetnénk meg magunkat. 200 év múlva már csak homályosan emlékeznénk a jeles személyekre: biztosan jó ember volt. Az emlékművek állításának tehát nincs sokkal több értelme, mint az emlékművek gyalázásának. A kedvencem, amikor az önkormányzatok képesek összeszedni a pénzt egy-egy új emléktábla vagy szobor elkészítésére (csupán azért, hogy nekik is legyen már egy Esterházy Jánosuk vagy Kossuth Lajosuk, ami előtt kampányolni lehet), a településen levő több száz éves (építészeti vagy egyéb) értékeket pedig hagyják tönkremenni. Persze ami működik kicsiben, az működik nagyban is: a nagymorva hagyományokat előszeretettel emlegető Smer kormányzása idején mi sem természetesebb, mint hogy a pozsonyi várdomb nagymorva kori leleteinek megmentése helyett inkább a mélygarázs megépítését sürgetik az illetékesek. Reméljük, kibírja a kétszáz évet, 2215-ben pedig kikerülhet egy emléktábla: „Fico, Paška és Pellegrini emlékére. Önzetlen igyekezetük nélkül még ma sem tudnánk hol parkolni a romoktól”.