„Anya”-országon kívüliként kulisszaszerepben

A magyar nyelv értelmező szótára szerint az anyaország szó egyik értelemben azt jelenti, hogy „Vmely ország (a történelem folyamán tőle elszakadt részhez való viszonyában)”. Számunkra (mármint azok számára, akik Trianon után – nota bene kérdezetlenül – a történelmi Magyarország határain kívül rekedtünk) az anyaország a mai Magyarország. Bár ezzel az utóbbi időben némi baj van. Egy igazi, rendes anya ugyanis törődik gyermekeivel. Amíg a szocializmust építettük olyan sikertelenül, ez persze felsőbb (értsd: moszkvai) utasításra nemigen jöhetett szóba. Ettől függetlenül szívünkben a helyén volt minden, tehát lélekben, hiszen úgy-ahogy normálisan csak az ötvenes évek második felétől lehetett a szocialista testvérországba utazni. 1952-ben együtt voltunk büszkék a helsinki sikerre, négy évvel később együtt könnyeztünk. Amikor pedig megkérdezték, hol a hazánk, zavarba jöttünk, mert csupán e fogalom politikai jelentését csapolták belénk, amiről szívünk szólt, arról jobb volt hallgatni – sőt: aki ma nyilatkozik így (holott univerzális emberi, egyúttal nemzetiségi jogokról van szó), azt melldöngető magyarkodással vádolják, hazaárulónak, irredentának pecsételik. Nem csupán Magyarországon kívül, ott is.

Mert ugye, volt ez a magyarigazolványról szóló dolog. Aztán mi maradt belőle? Nem kell ahhoz kisgyereknek lenni, hogy édesanyánk féltsen, óvjon, segítsen bármilyen helyzetben. Az csak egy mostohának juthat eszébe, hogy azzal riogassa a családot, nehogy eszébe jusson meghívni a világba szakadt testvéreket, mert azok megeszik a vacsorájukat. A szomorú ebben az, ha az ilyen hamis nóta visszhangra talál. Vagyis azt kell gondoljam, sokan vannak Magyarországon, akik amolyan mostohatestvérnek tartanak: az előző (rémes) házasságból származunk, akiket, ha nagyon muszáj, tudomásul vesznek, de azért nem szeretik, még mit nem, csak élősködni szeretnénk.

Tény, 1918 óta némileg elidegenedtünk. Más-más országba voltunk bezárva, sokan nem is egybe, anélkül hogy szülőhelyükről kimozdultak volna. Gyakran kölcsönös család-, barát- és ismerőslátogatásra sem volt mód. Ám mindettől még nem lettünk, úgy látszik, jó állampolgárok, ellenkezőleg, púp az illető ország hátán. Ugyan miért kellettünk akkor az újonnan keletkezett országoknak? – tehetnénk föl a költői kérdést, ha nem tudnánk, hogy nem mi kellettünk (lásd például a „lakosságcserét” a II. világháború után). Szükséges (vagy jobban mondva: kényszerűen megtűrt) rossz voltunk, bizonyos helyzetben pedig kiváló pofozójancsi, villámhárító. Amolyan másodrendű állampolgár, akitől az adót ugyan szó nélkül elfogadták, de ha kért ezért valamit (ha ugyan lehetett kérni), válogatott vádakkal illették, s még elvárták azt is, hogy mindezért szeressük is az állam bácsit (illetve 41 évig az állam elvtársat).

A fordulat után (aki nem vette volna észre, 1989 őszén történt) már lehetett beszélni, erről is, de inkább csak beszélni. Többnyire azt is hiába. Mintha két idegen ajkú süketnéma társalogna, aki egymás ajkáról sem képes leolvasni a gondolatot, annyira elidegenedtünk. Vajon magyarul beszélünk-e még? Nem is tudom. Talán nem is vagyunk igazi magyarok már. Legföljebb másodosztályúak. Stílusos ez: aki másodosztályú állampolgár (lásd a nevezetes magyar kártyát, amely olyan jól jön, ha figyelemelterelésről van szó), miért ne lehetne másodosztályú magyar?

ĺzléstelen dolog ez, politikai játék, amely nem is rólunk szól, holott ránk hivatkoznak, bár elkerülhető lett volna, ha rólunk lett volna szó. De hát itt pénzről és hatalomról csevegnek, s mi vagyunk hozzá a kulissza, a (másodrendű) kifogás.