Amerikai Canossa

Közelednek a választások, és a közvélemény, mint lenni szokott, most is éppen a legrosszabb pillanatban elégedetlen. Alig négy hónappal egy váratlanul diadalmas háború után republikánus politikusok követelik Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul Wolfovitz távozását, hogy ezzel javítsák az elnök újraválasztási esélyeit.

Minden idők egyik legsikeresebb számítógépes játéka, a Civilizáció kedvelői tudják, hogy háborúra készülve érdemes a köztársasági államformát monarchiára cserélni: a demokratikus berendezkedés, amely a szimulált világtörténelemben kedvez a gazdaság, a tudomány, a kultúra fejlődésének, nem igazán kedveli a hódító hadjáratokat. Ez a lehetőség persze a valós életben nem létezik. Bush az amerikai demokrácia terméke, és természetesen betartja a játékszabályokat azok minden aktuális hátrányával együtt. A Bush-kormányzat tavaly ilyenkor azt üzente, hogy mindenki tehet, amit akar, az Egyesült Államok meg fogja dönteni Szaddám Huszein rendszerét. Arab politológusoktól francia államférfiakig, az elnök demokrata párti ellenzékétől érdemdús tábornokaiig – köztük Colin Powell külügyminiszterig – sokan mondták, hogy ez így nem lesz jó. Bush a héjákra (Cheney alelnökre, Rumsfeldre, Wolfovitzra) hallgatott. Már 2002 augusztusában kiadta a háborús felkészülést elrendelő parancsot, s ennek tudatában ment el szeptember 12-én az ENSZ-be. Ott azzal érvelt, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak, amelyek a terroristák kezére jutva halálos veszélyt jelentenek a civilizált világra. A terrorizmus ellen vívott globális háború logikája szerint ebből világos volt, hogy Kabul után Bagdadnak kell következnie.

A mostani beszédben Bush nem szólt az Oszama bin Laden és Szaddám Huszein utáni hajszáról. Nem is említette a tömegpusztító fegyvereket. Viszont a korábbi ellentétek félretételét kérte a fél éve porig alázott szövetségesektől. Az Irakban lévő amerikai parancsnokok még egy nemzetközi hadosztályt kérnek – különben nem tudják pihentetni és egy év után (!) lecserélni a háborút megvívó egységeket. Bushnak szüksége lett a francia, orosz, kínai és német támogatásra, különben nincs új BT-határozat, amelynek alapján India, Pakisztán és néhány más állam is csapatokat küldene.

A Bush-beszéd egyetlen új tényt tartalmazott: az elnök 87 milliárd dollárt (20 ezer milliárd forintot) kér a törvényhozástól a terrorizmus elleni háborúra. Meg fogja kapni, pedig a deficit az abszolút számokat tekintve már eddig is megdöntött minden rekordot. Bush fő gazdasági fegyvere az adócsökkentés, amelytől az üzlet felpörgését, új munkahelyek teremtését várja. Ehhez képest egyelőre hárommillió munkahely szűnt meg, mióta ő lakik a Fehér Házban. Ez utoljára több mint hetven éve, a nagy gazdasági válság idején fordult elő. Az adócsökkentés és a 400 milliárd dollár felé közeledő katonai kiadás együtt a világ legerősebb gazdaságát is megrázza.

Érvként elhangzik, hogy az iraki háború csak az éves nemzeti jövedelem fél százalékát viszi el, míg az első öbölháború 1, a vietnami 12, a második világháború pedig 130 százalékot emésztett fel. Csakhogy az Egyesült Államok – fél százalék ide vagy oda – nem képes egyedül előteremteni az Irak megszállásához és újjáépítéséhez szükséges milliárdokat. Ezzel megnyílt a nem amerikai üzleti érdekekről szóló alku lehetősége.

Szeptember 23-án, az ENSZ közgyűlése őszi ülésszakán Bush ismét nagy beszédre készül. A külpolitikában járatlan texasi kormányzónak két fehér házi évébe tellett az a felismerés, hogy az Egyesült Államok – bár a világ legnagyobb katonai és gazdasági hatalma – mégsem mindenható.