A tátrai szél után megnyíltak a vitacsatornák

Ne sirassatok bennünket, inkább üdülni gyertek – üzenték az országnak a tátrai idegenforgalmi szolgáltatók, miután a motorfűrészes egységek egy-két nap múltán kiszabadították őket a fák fogságából. Ezzel rövidebb reakcióidőről tettek tanúságot, mint a Tisza menti kollégáik. Ők annak idején közel egy hónap múltán ismerték fel, hogy a katasztrófa emlegetése rövid távon jelent némi támogatást, amit viszont hosszú távon többszörösen elvesztenek.

Ez persze nem változtat a tényen, hogy két óra alatt 13 ezer hektár erdő került a földre és a Magas-Tátra ezentúl egész más látványt nyújt majd, mint ahogy ezt eddig megszoktuk. Ez a tény az elmúlt héten egész sor érdekes vitát váltott ki, felpezsdítve az ellaposodó közéletet. Kezdjük talán a legmagasabb szinten. Új dimenziót kap Miklós László és Simon Zsolt tragikomikusnak is nevezhető vitája. A fiatal magyar földművelésügyi miniszternek 2002 végén mindössze néhány hétre volt szüksége ahhoz, hogy magáévá tegye szomorú emlékű elődjeinek álláspontját. Eszerint a Tátrai Nemzeti Park az egyetlen védett terület, amelyet akkor sem adnak át a környezetvédelmi minisztériumnak, ha az égből kénköves eső esik. Nos, ez a vihar képében meg is érkezett, és miatta egy jó ideig a TANAP területén se vágnivaló, se pedig lőnivaló nem akad. Az új helyzetben a két minisztérium talán rendezni lesz képes az évtizedes vitát. Vagy pedig még inkább összeveszik, legalábbis akkor, ha Miklós László elfogadja a civil szervezetek álláspontját, amely szerint a legtöbb helyen a természetre kellene bízni a regenerációt, még akkor is, ha ez néhány évig kellemetlenséggel jár. Mert a Magas-Tátra a katasztrófát elsősorban az erdészeknek köszönheti. Ahogy a síkságot a kanadai nyárfával, úgy árasztották el a hegyvidéket a lucfenyős monokultúrákkal, amelyek most megadták magukat a szél erejének. A szomorú képeket látva jusson eszünkbe, hogy a közelben ott áll a Vlk erdővédelmi egyesület által bérbe vett 160 hektárnyi erdő, amely teljes egészében állva maradt. Persze, nem mondjuk mi, hogy a Vlk aktivistái okosabbak az erdészeknél, de nem ez az egyetlen területe az országnak, ahol a tudás nem mindig azonos a cselekvéssel. Viszont amikor megszólítanak bennünket, hogy adakozzunk már néhány facsemetére az erdészet nevű gazdasági vállalkozásnak, gondoljuk meg, nem lenne-e hasznosabb a Vlk egyesületet támogatni újabb néhány négyzetméter erdő bérbe vételével.

A Tátrába egyébként – az első hisztérikus reakciók ellenére – nyugodtan gyógyulni is mehetünk. Amikor a 19. század végén a Csorba-tót klimatikus üdülőnek nyilvánították, kevesebb fa övezte, mint manapság. Ha majd az új, remélhetően vegyes erdő szárba szökken, nyilván szebb látvány fogad bennünket, de a hörgőink addig is tisztulnak. A hárommillió köbméter kidőlt fa meghozta a hazai fafeldolgozók hangját is. Ismeretes, hogy ők az MKP-irányítású állami erdészetet azzal gyanúsítják, hogy nagy igyekezettel adja el külföldre a nyersfát, míg ők hoppon maradnak. Most aztán jut mindenkinek fa, lehet építgetni az új modelleket. Sőt, a nyersanyagdömping felpezsdítheti a megújuló energiaforráson alapuló fűtési rendszerek telepítését, amely az égbe szökő gázárak és az erdőben korhadó nyersanyag ellenére még mindig mostohagyerek nálunk. Végezetül a katasztrófa kiváltotta párbeszédek utolsó reménykeltő elemét az a felhívás jelenti, amely szerint a kormány a gyorssegélyek folyósítása után a Magas-Tátrának (és az egész hazai idegenforgalomnak) azzal segítene, ha a környező országokban alkalmazott módon támogatná a belföldi üdüléseket. Nem nagyon érthető, hogy az illetékeseknek a sok egyéb reform mellett erre miért nem jutott idejük. Ha most megtennék, pár év múlva egy kicsit még hálásak is lennénk a szélnek, hogy egyszer oly nagy erővel fújt a Magas-Tátrában.