A sivatagi futás taktikája

A háború fő célja Szaddám Huszein rendszerének megbuktatása volt és ma is az. Ebből indult ki a stratégia megformálása is: arra irányult, hogy a lehető leggyorsabban elfoglalják az iraki fővárost és megdöntsék a rendszert. Ennek tudható be, hogy az amerikaiak és a britek a legelejétől fogva kerülték a nagyobb összecsapásokat és a városok elfoglalása sem volt elsőszámú cél. Ezeket egyszerűen megkerülték, hogy minél hamarább eljussanak Bagdadig. Néhány nappal a harcok megkezdése után már elhangzottak az első bírálatok, mondván, elhibázott az USA stratégiája. Nos, minden nehézség és probléma ellenére, szigorúan szakmai és stratégiai szempontból vizsgálva, kijelenthető, hogy a szövetségesek stratégiájával alapvetően nincs probléma. Ismétlem: a stratégia és annak megtervezése mindig a háború fő céljából kell, hogy kiinduljon és annak eléréséhez kell irányt mutatnia. Ilyen szempontból nézve az Irakban eddig alkalmazott stratégia és a célok között nincs ellentmondás. Amivel viszont kisebb gondok vannak, az azoknak a körülményeknek és tényezőknek az értékelése, amelyek között ezt a stratégiát alkalmazni kell. Itt elsősorban két tényezőről van szó: az egyik az iraki lakosság viselkedése, a másik pedig az iraki hadsereg hadereje. Tény, hogy Irak hadseregének ereje sokkal kisebb, mint az amerikai vagy a brit fegyveres erőké, azonban annyira nem rossz a harci moráljuk, hogy tömegesen dezertálnának, mint azt az optimista előrejelzések jósolták. A másik, hogy nem került sor tömeges iraki népi fegyveres felkelésre Szaddám Huszein rendszere ellen. Sokan azt feltételezték, hogy a szövetségesek előrenyomulása Bagdadig mentes lesz minden problémától, épp az előbb említett tényezők miatt. De amikor a megjósolt felkelésre és dezertálásokra mégsem került sor, néhány nap után sokan elkezdték hangoztatni az amerikai stratégia bukását – annak ellenére, hogy a stratégia más szinten mozog, mint az említett tényezők. Arra azonban komolyan senki nem számíthatott, hogy az USA és Nagy-Britannia három vagy négy nap alatt legyőzi Irakot. Ez már pusztán csak a földrajzi realitások miatt is lehetetlen: Bagdad kb. 600 kilométerre van a kuvaiti–iraki határtól, nem beszélve arról, hogy a harcok hátráltatják az előrehaladást.

A háború második hetének végére egyre nagyobb nyomás nehezedik az amerikai vezetésre, hogy változtasson eddigi stratégiáján, éppen a felsoroltak miatt. Már a hadműveletek megkezdése előtt érezhető volt bizonyos fokú ellentmondás a Pentagon politikai vezetése és a hadszíntéri, régióban állomásozó katonai parancsnokok között. Az amerikai hadügyminisztérium Donald Rumsfeld nevével fémjelzett legfelsőbb politikai vezetése a megkezdett stratégiával szorgalmazta az iraki hadműveletek megvalósítását – tehát a lehető leggyorsabban elérni Bagdadot, egyszerűen megkerülve az „útközben” előforduló ellenállási gócokat. Ezzel szemben a konzervatívabb katonai vezetés egy hagyományosabb hadműveletben gondolkodott, amelynek szabályai és stratégiája a hagyományos módon megvívott háborúkhoz hasonlítottak volna. Aszerint az amerikaiak és britek fokozatosan foglalták volna el Irak területét, városról városra haladva, harcba bocsátkozva minden iraki egységgel, és megsemmisítésük után továbbhaladtak volna Bagdad felé. Természetesen ez utóbbi sokkal időigényesebb, és alapvetően a háborúk hagyományos céljából indul ki, tehát az ellenfél haderejének teljes megsemmisítéséből és területének teljes ellenőrzéséből.

A két vélemény ütköztetéséből végül a Pentagon politikai vezetésének elképzelése került ki győztesen, amely sokkal jobban megfelelt a politikai céloknak – ez Szaddám rendszerének minél gyorsabb megbuktatása a lehető legkevesebb áldozat árán. Ennek eredménye aztán az lett, hogy megindult a Közel-Kelet első nagyobb „posztmodern” katonai konfliktusa. (Természetesen, mint mindenre, az alkalmazott stratégiára is van történelmi precedens, mégpedig a második világháború idejéből, amikor az USA rendkívül eredeti stratégiát alkalmazva a csendes-óceáni hadszíntéren szinte „átugrotta” a japán erősségeket, szigeteket, és egyenesen a fő cél, Japán felé haladt). Csakhogy az első nehézségeket látva ismét megerősödtek azok a hangok, amelyek azt szorgalmazzák, hogy a hadműveletek közben változtassanak a stratégián és Bagdad helyett először koncentráljanak az összes iraki ellenállási góc – Bászra, Nászirija, Kerbela, Nadzsáf – kiiktatására és az ország területének teljes ellenőrzésére. Ha ezt a hadszíntéri parancsnokoknak sikerülne kibokszolniuk, ez lenne a legrosszabb, ami az amerikai háborús stratégiával történhet. Ebben az esetben ugyanis, ahelyett, hogy minimális erők bevetésével felszámolják azokat az iraki állásokat, amelyek elzárják az utat Bagdad felé és gyorsan tovább haladnának az iraki főváros bekerítésére, hosszú, sőt lehet, hogy elhúzódó harcok következhetnek a hátországban. Természetesen nem szabad lebecsülni az utánpótlási, logisztikai útvonalak biztosítását. Ezek stabilitása nélkül felelőtlenség lenne megindítani a Bagdad elfoglalását célzó végső hadműveletet. Az is tény, hogy az eddig érvényes stratégia némi kockázattal járt, elsősorban az utánpótlási vo-nalak gyors megnyúlása miatt, ezeket a kockázatokat azonban mérsékelni lehet az abszolút amerikai és brit légi fölénnyel. Csakhogy mindezek – továbbá a vártnál erősebb iraki ellenállás – még mindig nem elég ok arra, hogy a szövetségesek áthelyezzék a hadjárat súlypontját, amely így Bagdad helyett abszolút területellenőrzésre koncentrálna. Ha a politikai vezetés nem enged a nyomásnak, akkor még mindig komoly esély van az eredeti cél megvalósítására, még ha két vagy három hét helyett akár egy hónapig is tartana. Ennek megfelelően az utánpótlási vonalak rendezésével párhuzamosan az eddigi szellemben tovább kellene folytatni az előrenyomulást Bagdad felé, és a lehető leggyorsabban bekeríteni az iraki fővárost. Ezután következhetne a sorok rendezése, a logisztika biztosítása, ami gyakorlatilag néhány nap pihenőt jelentene, majd a végső hadművelet Bagdad elfoglalására.