A Semmi és a Valami

A könyv főhőse, egy iskolás fiú úgy gondolja, az égvilágon semminek nincs értelme, ezért semmit sem érdemes csinálni: nem érdemes tanulni, nem érdemes focizni, nem érdemes részt venni a mindennapi küzdelmekben. Úgy dönt, passzív szemlélődéssel fog beleolvadni a semmibe. Felmászik hát egy fára, s onnan prédikál az osztálytársainak. Szerinte az élet a halál felé tartó lét (Sein zum Tode, ahogy Heidegger mondaná), s különben is: azért járunk iskolába, hogy aztán munkába álljunk, ahol azért fogunk dolgozni, hogy néha szabadságra mehessünk és pihenhessünk – de akkor miért nem kezdjük máris a pihenéssel?  „Hát a szerelmesdinek mi értelme van? – kérdezi a lázadó kamasz a fa tetejéről. – Először szerelmesek leszünk, aztán járunk, aztán már nem vagyunk szerelmesek és szakítunk… Minden egy nagy színjáték, és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, »mintha«.” S prédikál, egyre csak prédikál. Arról, hogy az élet mulandó, s ezért minden hiábavalóság.  A többieket irritálja ez a nihilizmus, s be akarják bizonyítani, hogy igenis vannak dolgok, amelyek fontosak az életben. Amelyek számítanak. Összegyűjtik hát az értékeiket. Pontosabban: beszolgáltatják. Sírva, nehezen, de mégis. Így épül fel a Fontos Dolgok Halma. Ez lesz az ő bizonyítékuk arra, hogy igenis van értelme az életnek, hiszen íme: van, ami számít.  S hogy mi az? Mindaz, amiről nehezen mondanak le. Egy újonnan vett zöld szandál. Egy távcső. Egy copf. Egy… De nem mesélem tovább, mert a történet ezen a ponton egyre meredekebbé válik, a sztori vége pedig, ennyit még elárulhatok, kifejezetten kegyetlen. Vagy inkább: kifejezetten emberi.  A Komáromi Szalon egyik tavaszi vitaestjének résztvevője Isten létét megkérdőjelezendő mesélte el az alábbi történetet: portugál–brazil futballmeccsre készülnek a csapatok, az öltözőben mindkét csapat játékosai ugyanazon a nyelven (portugálul), ugyanazokkal a szavakkal imádkoznak Istenhez, s a pályára kifutva is ugyanazokkal a mozdulatokkal vetnek keresztet. Ennek ellenére az egyik csapat győz, a másik veszít. Ha létezik az igazságos Mindenható, miért hagyta győzni az egyik csapatot? Mire gondoljanak a vesztesek? Hogy őket kevésbé szereti az Isten?  Amire Pólya Katalin párkányi református lelkész annyit válaszolt: egyáltalán nem biztos, hogy a futballban a győzelem a fontos. De ha nem a győzelem, akkor mi a fontos a futballban? S egyáltalán: miért fontos nekünk egy kilencvenperces focimeccs, ha úgyis minden mulandó?  „A Föld négymilliárd-hatszázmillió éves, de ti legfeljebb csak százévesek lesztek! – kiabálja csúfondárosan a fa tetejéről a Semmi című regény főszereplője. – Az a pár év nem éri meg a fáradságot!” S éppen ebben nincs igaza! Mert ha sokmilliárd évig élnénk, akkor tényleg ráérnénk értelmet keresni az életünknek százmillió év múlva is. Csakhogy nekünk azzal a tudattal kell élnünk, hogy minden napunk az utolsó, így nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne higgyünk semmiben, hogy henyéljünk, hogy felmásszunk egy fára, s ott kuksoljunk. Kell találnunk valamit, ami értelmet ad az életünknek.  Mi ez a Valami?  Mindenkinek más: kinek a szerelem, kinek a barátság, kinek a munka, kinek a szabadság, kinek Jézus, kinek a rock’n’roll, kinek a haza, kinek egy drága Parker toll, kinek a család, kinek a karrier, kinek egy nagy ház, s hozzá egy terrier, kinek a mosoly, kinek a könnyek, kinek Beethoven s kinek a könyvek, kinek a színház s kinek a mozi, kinek a tánc – vagy épp a foci.