A rigómezei példa

Jugoszlávia felbomlása Koszovóban kezdődött, s ott is fog véget érni – jósolták a kilencvenes évek elején. Majdnem húsz évet kellett rá várni, de ma már tény, Koszovó független állam. Mit nyert a világ a szerbek és az illír eredetű albánok történelmében ugyancsak fontos szerepet játszó Rigómező függetlenségével? Kifordult-e a világ a sarkából, mint ahogy sokan remélik, s még többen félik? Precedens lehet-e a nemzetközi jogban Koszovó példája vagy nem? A nemzetek, népcsoportok önrendelkezése lehet-e kettős mérce tárgya? Ha nekik lehet, másoknak miért nem?

Lassan kilenc éve, hogy Javier Solana, akkori NATO-főtitkár, parancsot adott Wesley Clark tábornoknak, kezdjék meg a légi hadműveleteket a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. Előzőleg Milosevics, akkori jugoszláv elnök, elutasította a Rambouillet-i rendezési tervet, amely de facto Koszovó elvesztését jelentette volna a szerbek számára. Mivel Milosevics hosszú időn keresztül a szerb nacionalizmus szításával tudta megőrizni hatalmát, s keverte országát veszteségteljes háborúkba, az 1389-es, a köztudatban diadallá érlelt vereség okán a szerbek bölcsőjének számító Koszovót nem adhatta fel harc nélkül. A bő két hónapig tartó légi háború végén Belgrád gyakorlatilag kapitulált. Koszovó ENSZ-protektorátussá változott, igaz formálisan továbbra is Szerbia része maradt. A civilizált világban a forma többet számít a tartalomnál, ezért váratott magára csaknem kilenc évet a végleges rendezés.

A független Koszovó elismerése jól láthatóan megosztja a világ országait. Oroszország, amely Szerbia hagyományos nagyhatalmi támogatója, a szakadár Csecsenföld miatt lát negatív precedenst Koszovóban. Az Európai Unió sem tudott kialakítani egységes álláspontot. Spanyolország Katalónia és a baszkok miatt, Románia és Szlovákia a magyar kisebbségtől való félelmében látja a nemzetközi jogba való durva beavatkozást Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltásában. A görög ciprióták a sziget török felének nemzetközi elismerésétől tartanak a koszovói példa kapcsán.

Miért éppen Koszovó? A terület 1989 előtt széles körű autonómiát élvezett a korabeli Jugoszláviában, Szerbián belül. Az albánok akkorra már a lakosság mintegy kilenc tizedét tették ki. A kilencvenes évek elején a szerbek „kemény kéz” politikájára válaszul az albánok fokozatosan kiépítették a párhuzamos állami struktúrákat. Megalakult az UCK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg. 1999-re a helyzet tarthatatlanná vált. Az UCK támadásait megtorolva a szerbek módszeres népirtásba kezdtek. Ez váltotta ki a NATO beavatkozását.

A Koszovó korlátozott szuverenitását tartalmazó tervet az a Martti Ahtisaari dolgozta ki, aki a légi háború alatt a Nyugat belgrádi közvetítője volt. Szerbia Koszovót tulajdonképpen nem most veszítette el, hiszen a függetlenség kikiáltása csak az 1999 óta fennálló tényleges állapotot törvényesítette. A függetlenség kikiáltását követő nemzetközi diplomáciai vihar sem igazán Szerbiáról szól. Sokkal inkább arról, hogy a második világháború vége óta most először élt önrendelkezésével egy nemzeti kisebbség. Most nem az történt, hogy egy korábbi tagköztársaság kivált a volt Jugoszláviából, mint legutóbb Montenegró esetében láthattuk. Koszovó függetlenné válásával valami ahhoz hasonló történt, ami a történelmi Magyarországgal az első világháború végén, amikor a szlovákok, románok és szerbek a nemzetközi helyzet alakulását kihasználva elszakadtak.

A rigómezei példa kapcsán adódik a kérdés, felvetheti-e az önrendelkezés gondolatát egy palesztin, egy katalán vagy akár egy felvidéki magyar? Ördögtől való-e legalább az önigazgatás célul kitűzése? Vajon véletlen-e, hogy miután a Székely Nemzeti Tanács folyamatosan napirenden tartja az autonómia ügyét, s Tőkés László személyében az Európai Parlamentben is hangot ad követeléseinek, Basescu elnök kovásznai látogatásán arról beszélt, hogy nemcsak a románok, hanem az erdélyi magyarok elnöke is szeretne lenni. Vajon mi az oka annak, hogy szlovák kollégájától véletlenül sem hallunk még hasonlót sem a felvidéki magyarokra vonatkozóan?

A magyar diplomácia kivárása a délvidéki magyar kisebbségre tekintettel egyfelől érthető, másfelől a koncepciótlanság és a fantázia teljes hiánya több, mint hiba. A Külügyi Bizottság fideszes elnöke ezzel szemben felismerte, miben is áll voltaképpen a koszovói precedens. A korlátozott szuverenitás nemzetközi elismerésének feltételeként a többségi albánoknak a szerb kisebbség számára kollektív jogokat kellett biztosítaniuk. Ez a rigómezei példa. Véleményem szerint erre hivatkozva kell megkísérelniük a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek politikai érdekképviseleteinek az autonómia kivívását. Kolek Zsolt