A politika és a történelem

A sajtó már beszámolt arról, hogy a múlt hét végén, a hatvanadik évfordulóra azoknak az országoknak a képviselőit hívták meg, amelyek a második világháború egyik legnagyobb hadműveletében részt vettek. Sztálingrád után a partraszállás, amelyben cseh és szlovák katonák is harcoltak, visszavonhatatlanná tette Hitler vereségét. Éppen az ünnepségek kezdete előtt közölte a hamburgi Spiegel azt az értesülését, hogy a franciák, az antifasiszta szövetség nevében, már tíz esztendővel ezelőtt is meghívták a kegyeletes aktusra Helmut Kohl kancellárt, aki azonban nem kívánt élni a lehetőséggel. Természetesen Kohl semmiképpen sem szimpatizált a Harmadik Birodalom tradícióival, a maga kereszténydemokrata meggyőződésével az európai egység és a demokrácia következetes híve és kitartó munkása volt, aki a francia–német szövetséget a német politikacsinálás sarkkövének tartotta és rendkívül aktívan segítette a másik volt ellenség, a Szovjetunió Mihail Gorbacsov, illetve Borisz Jelcin által vezényelt megújulását.

Kohl távolmaradásának azonban mégis ugyanolyan szimbolikus jelentése volt, mint annak, hogy Schröder most eleget tett a meghívásnak és a megemlékezésen egyáltalán nem másodrendű vendégként lehetett jelen. Kohl világlátása tartalmazott egy történelmi-érzelmi érvrendszert – ugyanúgy, mint a jelenlegi bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber értékrendje, mint ezt a szudétanémet találkozókon évente elmondott beszédei igazolják. Kohl ugyanis a második világháborúban elszenvedett vereséget német vereségként értékelte és értékeli. A szociáldemokrata értékrend szerint azonban ez a vereség Hitler veresége volt és a német népnek ugyanúgy felszabadulást hozott, mint Európa nácik által leigázott és elnyomott nemzeteinek. Ezt kezdeményezte Willy Brandt, aki a norvég hadsereg katonájaként harcolt a fasizmus ellen, ezt folytatta Helmut Schmidt, aki ugyan főhadnagyként szolgált a Wehrmacht soraiban, de tudatában volt a hitleráj szörnyűségének. Most ezt a folyamatot teljesítette be Schröder, aki néhány hónapos volt a partszállás idején. Ez az álláspont nemcsak a történelem átértékelését jelenti, mert Hitlertől és a fasizmustól elhatárolódott a német kereszténydemokrácia és személyesen Kohl is. Ez a magatartás, a normandiai partraszállás évfordulóján rendezett megemlékezésen való részvétel azt is jelenti, hogy a történelmi érveknek, a múlt vállalásának és értékelésének egészen más szerep jut Európa és általában a demokrácia politikai gyakorlatában, mint eddig.

Természetesen nincs és nem is lehet arról szó, hogy a múltat le lehetne tagadni. Tudni illik, hogy a demokráciában a történelem nem a politikai érvrendszer része, nem valamiféle jóvátételi lista alapjául szolgáló leltár. Tudomány, szigorúan tudomány, amelynek pedagógiai funkciója lehet (és kellene, hogy legyen), ha valóban a tényeket és nem az óhajokat tartalmazza. Tud a háborúkról, és a békét akarja megnyerni. És ezért kész áldozatokra. Érdemes volt megfigyelni a normadiai partraszállás évfordulójának programját. Arról volt szó, hogy az invázió szabadságot hozott Európának, segítette a világot egy jobb rend építésében. Tisztelegtek az áldozatok emléke előtt, beleértve a hősi halált halt német katonákat is. Ám nem volt szó vesztesekről és győztesekről. A győztesek rendezték a megemlékezést, de nem azért, hogy újra megalázzák a veszteseket, noha a nácizmus ezt még ma is sokszorosan megérdemelné. Ez a megemlékezés arról szólt, hogy – Fábry Zoltán híres könyvcímét idézve – „Hazánk: Európa”. Hitlert bírálva írta Thomas Mann még a harmincas években, hogy „a német szellem... hagyománya örök európai és emberi hagyomány, és teremtsünk olyan otthont, ahol fenntartás nélkül élhet ennek az igazi tradíciójának, és más nemzetbeli testvéreivel együtt szólhat és alkothat”. Az sem véletlen, hogy egyetlen nemzeti himnusz sem hangzott el ezen a szükségszerűen katonás jellegű ceremónián, holott ilyenkor ez a „módi”, hanem az Európai Unió nevében Schiller és Beethoven Örömódája.

Szó sincs arról, hogy ne lenne jelen akár az Európai Unióban is – kivált az újonnan csatlakozott országok nemzeti tudatában – az a történelmi szemlélet, amely a múlt olyan kiigazítására törekszik, és a jövő viszály-esélyeit növeli. Például, amikor az észtországi Pärnuban a második világháborús észt Waffen SS egységeknek nyitnak múzeumot, azon a „jogcímen”, hogy a bolsevikok ellen harcoltak. Schröder pedig most Normandiában azt a német katonai temetőt sem volt hajlandó megkoszorúzni, ahol a Waffen SS halottai nyugszanak. Az sem megnyugtató, ha az EU határain kívül ugyan, de az orosz hadsereg közismerten szélsőséges hangvételű lapja a birodalmi eszme aktualitására emlékeztet. Sajnos, magyar példa is akad: a budapesti rádióban nyilatkozott hétfő reggel egy politikus-történész, aki szerint nem a határok légiesítésére, hanem megváltoztatására kell törekedni, akár az Unión belül is.

Ideje lenne azonban észlelni, hogy ezen az évfordulón hányat ütött a történelem órája. Nehogy lekéssük a vonatot. Az Unión belül is lehet késni.