Természethez közeli művek

Ez a projekt mára kivívta a hazai szakma elismerését, hiánypótló kezdeményezésként, egy nálunk még kevésbé ismert műfajt népszerűsítve. Hét éven át Vajkán, ebben a különleges hangulatú faluban rendezték meg, ahová az ötletgazda művészházaspár, Gyenes Gábor és Václav Kinga nem véletlenül költözött. Idén azonban „leúsztatták a Dunán” a társaságot egészen Helembáig, amely település szintén rendkívül inspiratívnak bizonyult számukra. A csoport munkásságát követők észrevehetik a környezetváltozás hatásait az idei műveken.

Azért merek csoportról beszélni, mert ma már több a visszajáró alkotó, mint az új érdeklődő. Ez a műfaj ugyanis nem való mindenkinek. Igazi alkotóközösség jött létre a művésztelepen, ráadásul két országból, és sokféle területről érkeznek a résztvevők. Vannak köztük építészek, szobrászok, üvegművészek, grafikusok, illusztrátorok, fotósok, sőt, idén egy költő is odavetődött. Szőllősi Balázs nemcsak verset írt a helyszíni élményeiről, hanem ő írta a művek ismertetőit is, amelyek ott díszelegnek a pozsonyi kiállítótér falán (Dom umenia); az SNP téri épületét az is ismerheti, aki nem jár kiállításokra, hiszen a kulturális miniszter asszony jóvoltából hatalmas cirkusz zajlott az ott működő Kunsthalle körül, és úgy tűnik, sikerült is lerombolni, amit lelkes szakemberek létrehoztak. Ez a tárlat például keddtől szombatig tekinthető meg 15–18 óra között, ami eléggé fura nyitvatartási idő egy belvárosi helyen.

De ne akadjunk fenn ezen, nézzük, mit mutatnak nekünk zárt térben egy helypecifikus anyagból a kiállító művészek, név szerint Aradský Richard, Egervári Júlia, Ferdics Béla, Gyenes Gábor, Mazán Anikó, Nagy Csilla, Pálmai László, Pézman Andrea, Slávik Bernadett, Szőke Erika, Szőllőssy Balázs, Török Bianka, Václav Kinga és Zsigrai Eszter.

A természetművészet lényege, hogy a művek szorosan összefonódnak a tájjal, a környezeti kontex-tus adja meg a súlyukat. Az alkotók többnyire az adott helyszínen fellelhető természetes anyagokat használják fel, de a fordított hozzáállás sem ritka, amikor tájidegen tárgyakkal rombolják a látványt. Ezek az alkotások nem örök életűek, a mulandóság beléjük van kódolva. Idővel lebomlanak, összedőlnek, elkorhadnak, szét-áznak. Ezért nagyon fontos a fotódokumentáció.

A Korcsmáros Ádám kurátor által válogatott anyag nagyjából fele fotókból áll, de vannak videók is helyspecifikus performance-okról – e kategória idei győztese nálam egyértelműen Gyenes Gábor. A szállítható alkotások épségben megérkeztek, és maguk a képzőművészek is kíváncsian várták, hogyan hatnak a négy fal között. Persze ez sem pontos, hiszen a kiállítótérben egy félkört teszünk meg.

Vannak, akik évek óta ugyanazt a témát járják körül és vizsgálják különböző perspektívákból. Ilyen Pézman Andrea, aki pár évvel ezelőtt egy kisszéket és egy kerekesszéket tett ki a folyóparti stégre, amitől én – utólag talán bevallhatom – pityeregni kezdtem. Egy gyereket és egy idős, beteg embert képzelünk oda legtöbben. De ez csak a kiindulópont volt, a székek továbbra is foglalkoztatják a művészt. Legutóbb például a bősi víztározó ügyében vitázó magyar és szlovák felet szimbolizálták. A lomtalanításon beszerzett két széket Pézman Andrea helyi iszapba áztatott lepellel terítette le.

A részemről újonnan felfedezett Mazán Anikó növényi pigmentekkel festette meg apró vásznait. Úgy tűnik, Helemba környékén csupa olyan virág nyílik, amelyek gyönyörű, „festői” színeket produkálnak. Manapság kevesen kísérleteznek ilyesmivel, de aki kedvet kap, a képek mellett megtalálja a felhasznált összetevők pontos listáját.

Ferdics Béla a helembai vasúti híd közepéről lógatott le egy szalagot, vizuálisan is szétválasztva Magyarországot és Szlovákiát. A dunaszerdahelyi művészt a tükrök, illetve a tükröződő felületek is érdeklik, a pozsonyi kiállításon egy ilyen, köveket megduplázó installáció is látható, és mivel szerintem legtöbben ezt fotózták a megnyitón, kimondhatjuk, hogy nagy sikert aratott a tárgyak ezen ismerős, mégis meglepő összjátéka.

A múlt szombati megnyitón levetítették a rendkívül sokoldalú Pálmai Laci rövidfilmjét, amelynek zenéjét is ő írta, a hazai avantgárd zenei körök szupersztárjának számító Ivana Mer közreműködésével, és az egyik operatőr is ő volt. A második részben, amelynek ő a főszereplője, Csanda Tamás finom érzékkel rögzítette a hanghatások és a képek összefonódó elegyét. Nem tudom, vetítik-e ezt a filmet a kiállítás teljes ideje alatt, mindenesetre örömteli tény, hogy a művésztelep visszajáró alkotói is szerepelnek benne. A grafikusok, építészek, szobrászok megtapasztalhatták, milyen érzés kamera előtt állva, a rendező utasításai alapján kifejezni egy hangulatot. A hazai magyar és magyarországi alkotók bebizonyították, hogy rugalmasak és bátrak, ki tudnak lépni komfortzónájukból – főleg, ha a környezet is megmozgat bennük valamit. Mindenképp izgalmas kihívás egyszerre alkalmazkodni a folyamatokhoz és irányítani őket. Nem minden művész képes erre.

Sokan állítják, hogy a megállíthatatlannak tűnő klímakatasztrófa felé haladva a természetközeli művészet a leghaladóbb irányzat. Nálunk mégis alig vannak képviselői. Már csak ezért is nevezhető forradalminak a Gyenes Gáborék által létrehozott kezdeményezés.

Ha a jövő hét folyamán Pozsonyban járnak, és alkalmazkodni tudnak a szigorú nyitvatartási rendhez, ne hagyják ki ezt az izgalmas kiállítást.