A nemzetiségi jog kollektív jog

Azért is szeretném emlékét ébreszteni, mert szinte tökéletesen elfelejtették. Nemcsak a régi, a két világháború közötti klasszikus cseh–szlovák állam nemzetiségei, hanem a csehek is. Hatvan év telt el halála óta, hatvankilenc esztendősen hunyt el a náci megszállás idején, ám már akkor sem figyeltek rá. Megdöbbentő tény, például, hogy az a Václav Černý, akinek 1100 oldalas híres emlékiratában még Fábry Zoltán és Forbáth Imre is szerepel, amikor a régi Csehszlovákia szétverése elleni tiltakozó akciókról esik szó, Emanuel Rádl nevét nem írja le.

Pedig hát a cseh irodalomtörténet-írás óriásának tudnia kellett, hogy Rádl Tomáš Garrigue Masaryk nézeteinek talán legautentikusabb terjesztője volt. Annyira, hogy Masaryknak azok a politikai hívei, akiknek ilyen-olyan fenntartásaik voltak a professzor-elnök tanai ellen, inkább Rádlt támadták. Nem mintha Masarykkal, az elnökkel nem lehetett volna vitatkozni, éppenséggel még anyagilag is támogatta azokat, akik vitatkoztak vele. Mondjuk Ferdinand Peroutka, a kiváló cseh publicista, Karel Čapek barátja is az elnöktől kapott jelentős summát, hogy nevezetes hetilapját, a Přítomnostot kiadja, de ő sem közvetlenül Masarykkal polemizált, inkább Rádl egyik könyvét (a Vallás és politika címűt) tette meg iróniája céltáblájának, holott pontosan tudta, hogy a tudós végül is Masaryknak azt az álláspontját közvetíti, hogy az egyházakba szervezett vallások helyett a hit korszerűbb formáit kellene megtalálniuk a cseheknek, illetve az emberiségnek. Egy „realista” vallást akart Rádl a katolicizmussal szembeállítani, és Peroutka okkal fejtette ki ellenében, hogy realista vallás nem létezik, nem létezhet. De hát ez még 1923-ban történt... Viszont Rádl vitapartnerei, akik – mint írtam volt – sokkalta inkább Masaryk eszmei ellenfelei voltak, mindenkor elismeréssel emlékeztek meg a nemzetiségekről vallott nézeteiről, tette ezt például a cseh történettudomány olyan jelese, mint Josef Pekař a cseh történelem értelméről értekezve.

Rádl magyar emlékét a hajdani sarlósok, mindenekelőtt Balogh Edgár és Dobossy László ébresztették. (Ezt a tradíciót folytatta 1993-ban a Prágai Tükör, amikor összeállítást közölt Rádl írásaiból Zádor András tolmácsolásában, és a fordítónak, feltételezhetjük, ugyancsak voltak személyes indítékai.) A sarlósokat Rádlnak a nemzetiségekről kifejtett tanai ragadták meg. Különösképpen azért, mert ezek erős kritikát jelentettek a masaryki állam gyakorlatával szemben, bizonyos értelemben meghaladták Masaryk és főleg Beneš elképzeléseit. Vagy pontosabban: Rádl kiterjesztette Masaryk humanizmusát a Masaryk által irányított állam gyakorlatára, és számon kérte akár az elnöktől is, hogy sokszor szűkkeblű mind a németekkel, mind a magyarokkal szemben. Pedig Masaryk joggal hivatkozott arra, hogy a köztársaság nemzetiségi politikájának az akkori Európában hiába keresnők párját. Rádl bírálatának lényege azonban az volt, hogy mindez kevés, ez a polgári köztársaság legsebezhetőbb pontja: „Az állam a nemzetiségek szolgálója, nem pedig ura” – szögezte le.

Persze hogy lelkesedtek érte a sarlósok! Balogh Edgár a reá jellemző szelíd erőszakkal még Móricz Zsigmond nevezetes, 1930-as prágai felolvasóestjére is elcipeli, holott Rádl egy kukkot sem tudott magyarul, sajnálkozott is emiatt. Balogh Edgárnak mégis igaza volt, hiszen akkor már tudtak a sarlósok arról, hogy Rádl érdeklődik a magyar kultúra, például Ady költészete iránt. Meg olvasták, sőt közzétették azt a Dobossy Imréhez (Dobossy László fivéréhez) írott levelet is, amelyben – egyebek között – ez olvasható: „ne szégyelljék követeléseiket a nyilvánosság előtt föltárni, de ezt oly formában tegyék, hogy a politikai fórumokon helytállhassanak érte. Az irredenta, véleményem szerint, elvileg elhibázott dolog, ez a metódus a múlt század eleji közéletnek volt a politikai fegyvere.”

És ez is Rádl tanácsa volt, noha ezt a több milliós német kisebbség viszonylatában írta, ám – természetesen – mindez a magyarokra ugyancsak vonatkozott: „Nemzetiségi önkormányzaton az állam olyan elrendezését értem, ahol a nemzetiségek... az állam konstruktív egységei... A nemzetiség úgy lesz körülhatárolva, ahogyan az egyház: a kulturális életben szuverén jogai lesznek, és ebben a tekintetben az állam nem fog beleavatkozni a nemzetiségi érdekekbe, mint ahogyan nem szabad beavatkoznia a hit kérdéseibe sem...” És még határozottabban is tud fogalmazni: „adjátok meg a nemzetiségeknek, ami az övék, és az államnak, ami az államé. Közép-Európában elsősorban a nyelvről lesz majd szó. Mivel a nyelv minden nemzetiségnek ősi és természetes joga, a nemzetiségek nyelvei konstruktív elemekként lépnek be az államszervezetbe: az államnak nemzetiségei nyelvén kell beszélnie.” Tegyem hozzá, hogy ezt az igényt talán csak a finnek tudták teljesíteni. Inkább folytatom az iskolaügyre vonatkozó mondatokkal: „Az oktatásügyet az egyháznak az államtól való elválasztásához hasonlóan kell rendezni. Az iskola valamennyi nemzetiséget az állam iránti felelősségtudatra neveli, de minden nemzetiségnek megengedi a saját nemzetiségi eszményeinek szellemében történő nevelést.”

Mindez nem liberális utópia volt, hanem a masaryki államfogalom továbbfejlesztése: az úgynevezett „szerződéses államban” a nemzetiségek szerepének tisztázása. (A „szerződéses állam” lényege: „az emberek megegyeztek abban, hogyan szervezik meg az államot saját szükségleteik kielégítésére”.) Rádl az adott állam, azaz Csehszlovákia keretein belül képzeli el a nemzetiségi jogok érvényesítését, és a leghatározottabban elutasítja azt a Lenintől származó teóriát, hogy a nemzetiségeknek joguk volna az államtól való elszakadásra. (Igaz, hogy ez a jog kizárólag elméleti volt, próbált volna valamely nemzetiség Sztálinéktól elszakadni!)

Dobossy László Rádl-értékelése helytálló. Prágai egyetemi éveire emlékezve írt arról, hogy a cseh kritikus, F. X. Šalda, a történész Zdeněk Nejedlý mellett „harmadik nagy barátunk Emanuel Rádl volt, aki természettudósból lett filozófussá, majd filozófusból közéleti emberré. Addig mi nem ismertünk tudóst vagy írót, aki az övéhez hasonló erkölcsi felelősségérzettel küzdött volna minden jogtalanság ellen, különösen a többféleképp is kényes nemzetiségi vonatkozásokban... Rádl a túlzásaiban és a hamis hiedelmeiben is jó szándékú demokrata, Masaryk leghűbb elméleti tanítványa (persze az elnöki rezidenciát elkerülve), akit keresztény humanizmusa ösztökélt arra, hogy az emberi tartalmát is figyelembe véve foglalkozzék a nemzetiségi kérdéssel.”

Rádlt igazából nemcsak a nemzetiségek és az állam viszonya érdekelte, hanem a demokrácia állapota. Ezzel is elégedetlen volt. Pedig az európai demokrácia helyzete 1928-ban szilárdnak látszott. Hitler még sörcsarnokokban szónokol, Horthy már nem a fehér terrort vezénylő lovas tengerész, hanem egy korlátozottan parlamentáris ország kormányzója, Mussolini is majdnem elfogadhatónak látszik, ritkán gyilkoltatja ellenfeleit, és Sztálinnak a parasztság ellen indított, kolhozosításnak nevezett polgárháborújáról ugyancsak keveset tudtak. Rádl azonban aggódik. Aggódik a demokrácia európai, közép-európai pozíciói miatt, Csehszlovákia miatt. Mert azért azt se feledjük, hogy ez idő tájt váltja le Masaryk a hadsereg vezérkari főnökét, Radola Gajdát (eredeti nevén: Rudolf Geidlt), mert fasiszta katonai puccsot akart végrehajtani. „A demokrácia válságáról beszélnek – fejtegeti. – A kommunizmust és a fasizmust tartják a demokrácia fő ellenségének. A demokrácia szokásos védelmét nem tartom kielégítőnek, számomra úgy tűnik, hogy a demokrácia különböző típusai nincsenek kellően megkülönböztetve, mindenekelőtt a közép-európai nacionalizmust más típusú demokráciának tartom, mint ami Nyugaton van uralmon.” Ugyebár ez is időszerű gondolat.

És egy utolsó idézet, amely – sajnos – ugyancsak aktuális. „Angliában és az Egyesült Államokban a politika távolról sem foglal el olyan kiemelkedő helyet a közéletben, mint országainkban, ahol rendkívül nagy a politikai pártok száma, és még a testnevelés sem mentes a politikától. Vajon Anglia és az Egyesült Államok alacsonyabbrendűségéről tanúskodik ez a tény? Mennél keletebbre haladunk, annál inkább falja fel az állam a lakosság érdeklődését. Ugyanakkor azonban a politikai küzdelmek sekélyesek és meddők. Milyen a napilapok színvonala! Milyen szellemi táplálékot adott eddig népünknek a parlament? A lakosság kulturális eszményei megtestesítőjének, szószólójának tarthatjuk-e az átlagos képviselőt? Ezért úgy vélem, hogy a politika iránti érdeklődés a mai Európában túlhajtott és egészségtelen.”