A koldusdiák közérzete

A felsőoktatási tandíj bevezetése körül lassan már tíz éve folyik az üres szalma cséplése. Ez is mutatja, hogy a szellemi alultápláltsága miatt oly sokat kritizált politikai osztálynak azért megvan a magához való esze. Annyit – párthovatartozástól függetlenül – képes volt felismerni, hogy a tandíjmentesség olyan szerzett, immár fél évszázada érvényesülő jog, amelynek eltörlése beláthatatlan következményekkel járhat. A kisember sok mindent hajlandó lázadás nélkül elviselni. Napirendre tér a legdrasztikusabb árintézkedések fölött. Tudomásul veszi, hogy a munkajog paragrafusait az ő hátán kovácsolják még görbébbre. Elviseli, hogy a privatizálás során ellopott milliárdokat az ő adófilléreiből pótolják. De van egy dolog, ami a magára valamit is adó kisember számára elviselhetetlen: ha tudva tudja, hogy tehetséges gyermeke csak anyagiak miatt nem iratkozhat be egyetemre.

A tandíj bevezetése mellett kardoskodók külföldi példákat sorakoztatnak fel. Elmondják, Amerikában mi teszi lehetővé, hogy aki akar, diplomássá válhat. Felsorolják, Svédországban vagy Japánban hogyan működik az ösztöndíjrendszer, és milyen tanulmányi kölcsönök vehetők igénybe Angliában. A tandíjmentesség megszüntetését ellenzők olyan érveket tudnak felsorakoztatni, amelyek szintén nem söpörhetők szőnyeg alá. Igaz, óvatoskodva, mert az emberre manapság könnyen ráhúzható a szociális demagógia vizes lepedője. Nyomós érv, hogy számadatokkal bizonyítható, soha korábban nem volt oly mértékű a társadalmi mobilitás, mint az oktatás ingyenességének évtizedeiben.

Ezt akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy aki egy gyökeres társadalmi változást nem ellenforradalomnak, hanem forradalomnak minősít, az ne törekedjék korábban szerzett és pozitívan ható jogok felszámolására.

Persze, a munkanélküli géplakatos, akinek gyermeke kitűnőre érettségizett, de anyagi megfontolásból nem engedheti meg magának, hogy lányát beírathassa az egyetemre, nem ilyen bonyolultan gondolkodik. Hanem felteszi a kérdést: azok a politikai vezetők, akik évek óta ütik a vasat a tandíj bevezetése mellett, egyetemistaként vajon mennyi tandíjat fizettek.

Fizetett-e egy krajcárnyit is a szociális ügyi miniszter, vagy a pénzügyminiszter? Mindketten fölöttébb lelkesednek az egyetemi tandíj bevezetéséért.

A tandíjfizetést most jövő őszig elhalasztották. Látszólag azért, mert a javasolt összeggel a probléma nem lenne megoldható. Okkal gyanítható, hogy nem ez volt az elodázás igazi oka. A kormány tapasztalja, milyen vészjóslóan csökken népszerűsége. A törvény szociális érzékenységet teljesen nélkülöző megfogalmazói a fejlett nyugati országok oktatásfinanszírozási gyakorlatát dicsőítik. Ez a gyakorlat megérdemli a dicsőítést, mert hatékony, és ami legfontosabb, meggátolja a tehetségek elkallódását. De ne hasonlítsuk össze az összehasonlíthatatlant. A mi viszonyainkra – a fordulatot követő 14. évben is – a növekvő létbizonytalanság jellemző. Olyan értékről van szó, amelyhez az átmenet időszakában különösen kellene ragaszkodni. A tandíj bevezetésének elnapolása mintha azt jelentené, hogy a koalícióban működni kezd a létfenntartási ösztön.