A királynő lázadó lovagja

Az ünnepi ceremóniára csaknem másfél éves várakoztatás után kerül sor, ami valószínűleg példa nélküli a királyi család történetében. Jagger lovaggá ütését eredetileg tavaly nyáron, a királynő születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen tervezték, de nagy meglepetésre az énekes a Rolling Stones jubileumi turnéjára való hivatkozással lemondta a részvételt. Csak bennfentesek tudták, hogy váratlan döntésének hátterében az állt, hogy elválaszthatatlan szerzőtársa, Keith Richard bejelentette, amennyiben az énekes elfogadja a kitüntetést, akkor ezzel veszélyezteti a zenekar további működését, mert hátat fordít a múltjának, s feladja azokat az ellenkulturális értékeket, amelyek a Stones nagyságát és mítoszát megalapozzák. Richard azt is kilátásba helyezte, hogy már a soron következő koncerteken sem lép színpadra, ami nemcsak a turné elmaradását jelentette volna, de egy olyan persorozatot is, amely anyagi csődbe kergeti a zenészeket. Mick Jagger ezt a „balhét” nem vállalhatta fel, ezért diplomatikusan zenésztársai, illetve a királyi udvar felé is a halogatás taktikáját választotta. Az idén októberben aztán, amikor befejezte a monstre turnét, azonnal értesítette „feljebbvalóit”, hogy december elején kész a királyné elé járulni, s fejet hajtani a vállát érintő kard előtt.

Jagger kitüntetésével kapcsolatban azonban időközben brit konzervatív körökben is komoly aggályok merültek fel, mert a „rockerről” azt állították, hogy a hatvanas években méltatlanul viselkedett az adományozandó címhez. Nyilatkozataival és bárdolatlan viselkedésével nemcsak a brit birodalom értékei ellen követett el folyamatos „merényleteket”, hanem zenekarának botrányos közszereplése is valóságos „felségsértésnek” minősült. Az érvek között joggal említették, hogy a zenekar Street Fighting Man című dala a hatvanas évek végén a rendszer ellen vonuló utcai tüntetők himnusza volt, s az ellenkultúra olyan nemzedéki indulói is a hagyományos brit értékrend ellen bujtogattak, mint az (I Can’t Get No) Satisfaction vagy a Let’s Spend The Night Together. S abban az időben még a királynőnek is számos álmatlan éjszakát okozott, hogy „megtévedt” húgát, Margit hercegnőt távol tartsa az énekestől, akinek kábítószeres botrányai, nőügyei akkor már a lapokban is szerepeltek.

A hírek szerint azonban II. Erzsébetnek az ellenvetések ellenére sem volt kifogása a felterjesztés ellen, amit végül Tony Blair miniszterelnök indokolt meg, aki köztudottan nagy rajongója, elkötelezett híve Jaggernek, s oxfordi diákként zenekarával, az Ugly Rumoursszal maga is „koppintott” olyan Stones-klasszikusokat, mint a Honky Tonk Woman vagy a Jumping Jack Flash. A királyi család köreiből kiszivárgott hírek szerint az indítvánnyal Károly herceg is egyetértett, aki az eléterjesztett lista láttán meg is döbbent, hogy az énekes más nemzedéktársaihoz – Paul McCartney, Elton John, Cliff Richard – hasonlóan még nem kapta meg a címet.

A brit miniszterelnöknek vagy a királyi család tagjainak megértő és elismerő viselkedése a bizonyíték rá, hogy Jagger erre a kitüntetésre igenis rászolgált, hiszen személyiségével, dalaival, eszméivel valóban markánsan rányomta bélyegét az előző századra. Csak amíg a Beatles elsősorban az új zenei formák felől közelítve, dalainak új hangzásával, esztétikájával formálta a világot, addig a Stones a hatvanas években születő ellenkultúra barikádjaira kapaszkodva elsősorban kiállásával, példamutatásával, eszmei-világnézeti téren változtatta meg a háború után felnövekvő nemzedékek gondolkodását. A Rolling Stones – és személyesen Jagger – a hatvanas évek második felétől kezdve világszerte óriási hatással volt a fiatalság gondolkodására, életformájára, értékrendszerére. Jagger nemcsak a kissé elkényelmesedett brit oroszlán farkával játszott elképesztő szemtelenséggel, de tudjuk, hogy a vasfüggönyön innen is heccelte, idegesítette a hatalmon lévőket, provokálta a polgárokat, bujtogatta a fiatalokat.

A Beatles tagjai – jól fésülten – már 1965-ben átvehették kitüntetéseiket a királynőtől. Jagger a fene nagy pofájával akkor erre nem is gondolhatott, hiszen minden hangja, gesztusa, mozdulata maga volt a provokáció, a lázadás. Ráadásul meg is ragadott minden alkalmat, hogy a teázgató, tisztes brit állampolgárok lelki világába belegázolhasson, s abban a bizonyos „Getnóban” világgá üvöltse (mint korai punk!), hogy mennyire szarul érzi magát a kispolgári értékek és az évszázados tradíciók nyűgében, szorításában. A kihívásra nem is késett soká a válasz. 1967-ben a brit oroszlán mordult egy nagyot. Jaggert kábítószer birtoklásáért letartóztatták, a lapok világszerte bilincsbe verve mutogatták a címoldalon. A tárgyaláson három hónapos börtönbüntetést róttak ki rá, amelyből ugyan csak három napot kellett letöltenie, de a priusz terhét sokáig cipelte. A birodalom visszavágása azonban egy pillanatig sem törte meg lendületét! Jagger a hetvenes években is rendületlenül hirdette a szex, kábítószer, rock and roll jelszavát, s már az ellenkultúra kiválasztott apostolaként alapozta meg azt a hírnevet és mítoszt, amelyet azóta is sikerült megőriznie a bandájával.

Jagger – bár ma már az arisztokrácia köreiben is szívesen forgolódik – pályafutásának későbbi éveiben, milliomosként sem tagadta meg régi énjét, nem adta fel rock and roll-életformáját. Számára a lázadás soha nem póz vagy életkorhoz kapcsolódó, múló szenvedély volt, mint nemzedéktársai azóta eltűnt többségének, hanem életforma, sőt talán még élvezet is. Jaggernek ma is életeleme a színpad, zenéi, szövegei továbbra is szilajon és örök érvénnyel hirdetik az ifjúság fityiszt mutató, nyelvöltögető nonkonformizmusát. Jagger negyven év múltán is olyan kivételes előadó, aki mindig és mindenhol képes közönségét már az első akkordok után megdelejezni, s ha akarná, valószínűleg ma is a barikádokra tudná vezetni „népét”. Hatvanévesen, többszörös nagypapaként is megvan hozzá az energiája, karizmája. De Jagger ma már nem akar konfrontációt. „Ez csak rock and roll!” – hirdeti megszelídülten lázadó zenéjéről, s legfeljebb csúfondárosan a nyelvét ölti ki a világra.

Bandája negyven év elteltével is a topon van, s amióta nincs Beatles, megkérdőjelezhetetlenül a Stones a Nr. 1. Korábban a „legnagyobb rock and roll-bandaként” emlegették őket, ma már az „örök rockzenekar” cím jár nekik. Minden elképzelhető öröklistán az élbolyban vannak, s most – a recesszió idején – is 99 százalékos telítettséggel „pörgették” a turnéjukat. 116 helyszínen 3,4 millióan látták koncertjeiket, amiért 300 millió dollárt „kaszáltak”. Igaz, ezzel csak másodikok az öröklistán, de vigasztalhatja őket, hogy az első hely is az övék a 320 milliós csúccsal.

Joggal áll tehát a felterjesztés indoklásában, hogy a zenekar dicsőséget és hírnevet hozott a brit birodalomnak, mint ahogy Jaggerrel kapcsolatban sem vitathatja senki, hogy „egyike az elmúlt század legnagyobb rock and roll-sztárjainak, aki folyamatosan nagyon sok örömet okozott az embereknek”.

A kitüntetés megérdemelt, legfeljebb furcsa, hogy éppen Mick Jagger kapta. De hát miért ne lehetne a többi mellett a királynőnek egy lázadó lovagja is? Aki valóban megérdemli a páratlan jelzőt, mert ha egyetlen személyiséget kellene kiválasztani a rockzene eddigi történetében, aki egyéniségével, karizmatikus figurájával leginkább reprezentálja a műfajt, akkor alighanem a szakma és a közönség is őt választaná. Újságírók egyszer megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha reinkarnálódna. Habozás nélkül vágta rá: „Olyan rock and roll-sztár, mint Mick Jagger. Híres, karizmatikus és gazdag, de annak aszalt szilva arca és vastag szája nélkül.” Figyeljünk tehát, mert ha a század második felében a rockszínpadokon feltűnik egy hozzá hasonló elementáris, felejthetetlen, tudatunkból kitörölhetetlen új sztár, akkor annak bőrében feltehetően Jagger tért vissza közénk. A pasas tényleg olyan, mint a rock and roll. Időtálló. Múlhatatlan. Örök és elpusztíthatatlan.