A diplomácia komoly szakma

Az emberek többsége nem sokat tud erről a kétségtelenül kiváltságos szakmáról, a diplomáciáról. Többnyire eltúlozzák a kiváltságokat (amelyek, persze, léteznek) és a diplomaták között sem ritka madár, aki gyatrán, vagy egyáltalán nem ismeri a szakmát. Králik mondandója világos: már a Bibliából is tudható, hogy szükség volt a diplomáciára és a népek, államok közötti kapcsolattartás nem művelhető igazán sikeresen bizonyos kivételes helyzetek felhasználása, de a szakma bensőséges ismerete nélkül sem. Persze, nem alap nélküli az olyan vélekedés, hogy bukott politikusok utolsó, ám viszonylag jól jövedelmező menedéke lehet egy nagyköveti állás, szerényebb megjelenítésben pedig ismerjük azokat a fontoskodó diplomáciai tisztviselőket, akik meglehetős gőggel képzelik önmagukról, hogy minden mozdulatukkal az őket küldő államot képviselik, holott – mondjuk – a fogadó ország szokásait és nyelvét sem ismerik. Králik azonban hangsúlyozottan a szakmáról ír A diplomácia évgyűrűi (Letokruhy diplomácie) című most megjelent, tekintélyes, 520 oldalas könyvében. Hagyjuk hát a dilettánsokat...

„Az államot nem Miatyánkkal kormányozzák” – jelentette ki állítólag Cosimo de Medici valamikor a XV. században, Firenzében, ami akár cinikus önigazolás is lehetett az itáliai reneszánsz idején, viszont kétségtelen, hogy az érdekek egyeztetése országok, sőt földrészek között felettébb változatos eszközök alkalmazására adott módot. Králik számos szellemes megoldást idéz meg ennek az ősi szakmának a múltjából. Sőt: saját tapasztalatából. (A szerzőről tudnivaló, hogy kassai születésű, 1953 és 1993 között diplomataként szolgált, például Budapesten, illetve Genfben és New Yorkban, két ENSZ-főtitkárnak is személyes tanácsadója lehetett.) Mindez azt bizonyítja, hogy a diplomáciában elemi követelmény a tájékozottság, fontos a kitartó munka is, nem különben nélkülözhetetlen a titoktartás, viszont az igazi sikereket – szinte kivétel nélkül –mindig a szellemes ötletek, a váratlanul felismert, ám mély igazságok kimondása hozza meg. A diplomácia történetének akár futólagos áttekintése is bizonyítja, hogy Talleyrandtól Kissingerig a valóban jelentős, a történelmet formáló diplomaták egyszersmind jól fogalmazó, széles látókörű, gyors ítéletalkotásra alkalmas emberek voltak. Ritka szerencse volt, ha a diplomata olyan helyzetbe került, amelyben meghatározta egy állam politikájának alapelveit. A francia forradalom, majd Napóleon külügyminisztere, Talleyrand herceg ugyan a Bourbon-ház visszatérése után miniszterelnök is lett, de tevékenységének nem ez a legerősebb oldala. Talleyrand akkor érezte magát elemében, amikor a kész elveket, amelyeket – mondjuk – Napóleon határozott meg, a gyakorlatba kellett átültetni. Nem kétséges, hogy a XX. század egyik legsikeresebb diplomatája Henry Kissinger volt: ő volt az, aki maximálisan kihasználva az amerikai elnökök által rendelkezésére bocsátott mozgásteret, képes volt az elnöki célokat megvalósítani: az Egyesült Államok és Kína történelmi kiegyezését például.

Van Bismarknak egy mondata: „Ha szövetségest keresel, keresd elsősorban ellenségeid ellenségei között”. A vaskancellár, a német egység első megteremtője ugyanúgy alkalmazta ezt az elvet a gyakorlatban, mint a továbbiakban szinte mindenki, aki eredményes alkukat tudott kötni hazája, vagy egy eszme érdekében. Králik roppant elismeréssel tárgyalja az első szovjet külügyi népbiztos, Georgij Csicserin tevékenységét, akinek alig három évvel a bolsevik forradalom után, a genovai konferencián sikerült a Szovjetunió nemzetközi elismerését elérnie. Csicserin számítása voltaképpen arra az egyszerű felismerésre épült, hogy az első világháború győztes hatalmai között nincsen lényegi megállapodás sem a Szovjetunió, sem Németország jövendő európai szerepét illetően, noha kiderült, hogy a nemzetközi életből való teljes kirekesztésük egy rossz és megvalósíthatatlan koncepció volt. Csicserin szembe mert nézni azzal is, hogy a bolsevikok ugyan elítélik a burzsoá diplomáciát és főleg a titkos megállapodásokat, de a cél szentesíti az eszközt jelszó alapján, titkos tárgyalásokat folytatott Németországgal és sikerült is megállapodnia a weimari köztársasággal, és ez a megállapodás legalább tíz esztendeig sikeres gazdasági és politikai kapcsolatokat eredményezett. Csicserin – mint köztudott – grófi családból származott, kiváló zenész volt, akit főleg Mozart művészete foglalkoztatott. Králik részletesen tárgyalja az orosz–német megállapodást, de nem szól Csicserin és a magyar külügyminiszter ugyancsak titkos megállapodásáról. Bánffy Miklós ugyanúgy gróf volt, mint Csicserin és a zene is közös szenvedélyük volt: Bánffy Bartók híveként, még az első világháború előtt vállalta a budapesti opera állami intendánsaként A csodálatos mandarin bemutatásának kockázatát. Talán ezért is értették meg egymást és Bánffy, illetve Csicserin között egyezség született: Magyarország, ugyanúgy, mint a németek, diplomáciai kapcsolatot létesítenek Moszkvával, ami a trianoni béke által teremtett kényszerhelyzetet oldotta volna. Horthy kormányzó azonban nem ismerte el ezt az egyezményt: ezzel az értelmetlen lépésével nehéz helyzetbe hozta az országot is, Bánffy gróf pedig leköszönt a miniszteri posztról, felvette a román állampolgárságot és viszszavonult erdélyi birtokaira, hogy kizárólag a művészeteknek éljen. Králik személyes élményei jelentős helyet kapnak e kötetben. Megírja például, hogy a hatvanas években Genfben került kapcsolatba az útikalauzok világhírű kiadójával, Louis Nagellal. Az ismerkedés természetesen franciául zajlott le, de Nagel első kérdése az volt, hogy Králik cseh, vagy szlovák. Králik közölte, hogy ő szlovák, mire Nagel magyarul folytatta: „Ha szlovák, akkor magyarul is tud”. Králik kiigazította új ismerősét: „Tudok magyarul, de nem azért, mert szlovák vagyok, hanem több, mint öt évig dolgoztam budapesti nagykövetségünkön”. Nagel és Králik között barátság is született, amelynek egyik eredménye az volt, hogy amikor valamelyik főnöke Genfbe érkezett, Nagel felettébb drága vacsorán látta őket vendégül. A főnököt, persze, érdekelte a francia kiadó bőkezűségének titka, mire Králik nem mondhatott mást: „feltételezem, hogy a meghívás annak köszönhető, hogy amiként Štefánik, vagy genfi elődöm Osuský követ, én is tudok magyarul...” Egyébként időszerű Králik elbeszélésének az a része is, hogy Nagelt bensőséges ismeretség fűzte Robert Schu-manhoz, ahhoz a francia politikushoz, akitől a mai Európai Unió elődjének ötlete származott. (És Nemes–Nagel Lajost úgyis ismerjük, mi, magyarok, mint aki nyomdásza, támogatója volt József Attilának, mentoni villájában pedig nemcsak Robert Schuman vendégeskedett, hanem Károlyi Mihály és sokkal később a romániai magyar író, Méliusz József is...)

Olvashatunk ebben az érdekfeszítő könyvben egy sajnálatosan meg nem valósult plánumról is. Arról van szó, hogy Králik másodszori genfi megbízatása idején nagykövetként felvetette a Bécs–Pozsony– Győr háromszög szoros gazdasági és politikai együttműködésének konkrét előfeltételeit. Annak az elvnek az alapján, amelyet Simon Peres izraeli politikus (és diplomata) nyomán idéz: „A határon ma hasznosabb egy szálloda mint egy erődítmény...” Az ötletről máig is csak beszélnek, olyan ez – jegyzi meg a szlovák diplomata nem kis keserűséggel – mint a bermudai háromszög.