A „buta” osztály

Nem tagadom, a közelgő tanévkezdés kapcsán az iskolaügy sokkal időszerűbb, húsbavágóbb kérdéseiről is elmélkedhetnék e rövid jegyzetben, mint a néhány hete tartott negyvenéves érettségi találkozónkról. Persze, azért ennek is megvan az önmagán túlmutató sztorija.

Már az a tény, hogy a vakációs nyár kellős közepén zaklattuk egykori alma materünk mai pedellusát, eresztene be bennünket egy rendhagyó osztályfőnöki óra erejéig a nosztalgikus, keserédes hangulatokat ébresztő falak közé, hadd árasszanak el bennünket a hatvanas évek elején közösen megélt komoly vagy komikus, felemelő vagy porbasújtó helyzetek, mozzanatok, soha el nem felejthető szavak, mondatok, gesztusok, ízek, illatok, vidám vagy szorongással teli pillanatok emlékképei – szóval már ez a tény is arra utalhat, hogy különleges osztály volt a miénk. Mert tényleg az volt.

A találkozó időpontjának megválasztásával csak egykori osztályelnökünk, az eszes és sportolónak sem utolsó Szemes Frici kérésének tettünk eleget, aki az Oxfordi Egyetem tanáraként elfoglaltsága miatt előbb nem vehetett volna részt a találkozón. Márpedig neki, a gyógyszerkutatóként már idehaza tudósi rangra emelkedett társunknak feltétlenül ott kellett lennie köztünk, mint eddig is minden alkalommal, hiszen ő ugyanúgy ama hatvanas évek eleji „gyengébb osztálynak” volt a tanulója, mint mi, a többi huszonhetek.

Tudvalévően gyakoriak kicsi hazánkban a különféle iskolareformok, gimistaként mi is beleszaladtunk egy ilyenbe, aminek az volt a lényege, hogy az addig tizenegy éves iskoláról zökkenőmentesen át kellett váltani a tizenkét évesre. A mi iskolánk igazgatósága ezt úgy oldotta meg, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Hogy ne legyen foghíj az érettségiző osztályok folyamatos sorában, a két akkori tizedik osztályt a tanulmányi eredmények alapján kategorizálták:

az egyikbe kerültek a kitüntetettek, akik a tizenegyedik osztály elvégzése után érettségiztek, a másikba a gyengébbek, akikre, úgymond, úgyis ráfér még egy év tanulás, hogy aztán ők is „megérhessenek”.Nos, ezek voltunk mi, zömmel vásottabb, elevenebb, a gyűrődésekhez jobban hozzászokott falusi lányok és fiúk.Nem állítom, hogy ifjúi lelkületünkben ez a megkülönböztetés semmilyen nyomot nem hagyott, hiszen az iskolai közösség az „okos” osztállyal szemben bennünket nyíltan „butának” aposztrofált, s bizonyára a tanáraink szabta mérce sem volt ugyanaz mindkét osztállyal szemben. Ehhez képest drága Lincsi nénink, érettségiztető osztályfőnökünk és matektanárnőnk nem egy esetben országosan ismert sikeremberek, vállalkozók, az írott szó és egyéb művészetek jelesei, közéleti tisztségviselők, tanárok és mérnökök névsorolvasását ejthette meg a nemrégi találkozónkon. Mi pedig hamarosan ugyanúgy hülyéskedtünk, mint régen, bizonygatván, hogy még mindig fasza gyerekek és leányok volnánk – csak az élet, az élet, annak van immár pici híja!