9/11, az örökre lefoglalt dátum

S ez illik azokhoz a lerombolt felhőkarcolókhoz is, noha pusztán az amerikaiak rövidítésmániájára vall abban a – megint csak stílszerűen – 24/7 (hét napon és huszonnégy órán át szakadatlan) tempójú, vagyis nonstop világban, amelyet szó szerint megtorpantott két éve az a leírhatatlan látvány. Tömérdek szörnyűség volt már a történelemben, de tömegtragédiának valószínűleg soha ennyien nem lehettek tehetetlen – és hitetlenkedő – globális szemtanúi. Külön is bizarrá tette a látványt, hogy megannyi hasonló jelenetet nézhettünk már filmen, s ezúttal folyton figyelmeztetnünk kellett magunkat: ez valódi.

Már abban az órában tudhattuk, hogy e 9/11 után többé tényleg semmi sem lesz ugyanaz. Ahogy a japánok időszámítása is alighanem Hirosima előttre és utánra tagolódik. Van abban valami sorsszerű, hogy akkor bizonyul be a szuperhatalom – és persze az egész fejlett világ – sebezhetősége, amikorra vetélytárs nélkül maradt, s katonailag még csak fenyegetni sem képes senki. Az amerikaiak látszólag hasonlót éltek át félszázada, az első szputnyik fellövésekor, hiszen az interkontinentális rakéta már oda is elérhetett volna, ahová a szintén traumatikusan ható, de mégiscsak a távoli szigetre zúduló japán orvtámadás sem. Ám azok a rakéták silóikban maradtak mindvégig a hidegháborúban. S lehetett bár azóta is a fejük fölött függő Damoklész kardja az atombomba, rázhatta meg az amerikaiakat két évtizede a (nukleáris háború utáni állapotokat bemutatni igyekvő) Másnap című film, a két New York-i – ráadásul jelképpé vált – óriástorony leomlása egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt. S hogy mégis megtörtént, az valóban megváltoztatta viszonyukat a világhoz.

Ez annak ellenére igaz, hogy érzékelhetően csökkent a mindennapokat eleinte átható félelem, még a rendszeres riadóztatások is rutinszerűvé váltak, s ma már megint kíméletlenül köszörülik az – utána tabuként tisztelt – elnökön a nyelvüket a késő esti tévéműsorok humoristái. Bush népszerűségi indexe pedig már csak nagyjából akkora, mint volt 2001. szeptember 10-én. Amint a kisebb-nagyobb tragédiák után lenni szokott, az élet folytatódik, de ez a 9/11 gyaníthatóan sohasem válhat a mindennapokra alig ható emlékké.

Ez még akkor se következhetne be, ha elkapnák Oszama bin Ladent vagy akár az összes ismert nevű terroristát. Hiszen soha sem hihetnék, hogy valamennyit. Pedig talán nem igaz a Kasszandrák tétele, s nem áll egy terrorista helyébe tucatnyi, meg kiképezni sem olyan könnyű őket, mint amikor államuk volt egy államban (sőt nem is egyben). Különben sincs értelme az iszlám világot holmi terroristatábornak látni, az al-Kaida e két év alatt szinte csak a perifériákon volt képes újabb akciókra. Fenyegetésre persze továbbra is, s minden kormányzat rettegve tudja, mennyire és mily sok pontján sebezhető a modern társadalom. S még inkább azzá teszi a fanatizált öngyilkos merénylők újbóli feltűnése.

Némi reményt kínálhat, hogy talán a terroristák is belekerültek a 22-es csapdájába: hasonló méretű gyilkolást ma jóval nehezebb lenne megvalósítani, megszervezni, mint 9/11 előtt, a jelképes célpontok pedig sokkal védettebbek. Vélhetően ez is oka, soraik megritkításán túlmenően, hogy a terroristák nem „adták alább”, viszont képtelenek voltak rálicitálni.

Ha mégis sikerülne nekik, a világ rögvest visszakerülne a 9/11 napjának állapotába, ahol egyébként, politikusként, Bush mintha ott is próbálná tartani. Ez emberileg is érthető, hiszen a terror elleni háborút befejezni valószínűleg sohasem lehet, s az „esetleges elnökből” e dráma csinált nemzeti, sőt világvezetőt. Miközben annyi szó esett a megelőző háború jogosságáról, kevesebb a permanens hadviselés prózai (belpolitikai) előnyeiről.

Amerikában azonban még a világháború idején is lezajlott a választási vetélkedő, politikai védettséget Bush sem élvezhet örökké. S mivel az Oszama elleni hadakozás (nem kis mértékben a Fehér Ház tudatos taktikája okán) lényegében összefolyt a Szaddámot kiakolbólítóval, az iraki fejezet lezáratlansága fokozatosan kikezdi azt az elnöki nimbuszt, amit Bush a 9/11 utáni napokban tudott csak megszerezni.

Megint egy múltbéli példa: Kennedy meggyilkolásának traumája az egekbe lendítette utódát, történelmi méretű választási győzelemre, ám Johnsont felőrölte a megnyerhetetlen, távoli háború, amelybe reménytelenül beleragadt. Irak is messze van, s Bushra még visszaüthet, hogy maga erőltette a terror elleni háború csataterévé. E 9/11 első évfordulója táján az elnök a következő eldöntendő terrordominóként tüntette fel Bagdadot, s ha hamarosan kiderül, hogy nincsenek meg a tömegpusztító fegyverek, sőt a Szaddám–Oszama-szálak sem, akkor a vállalkozás távoli és az amerikaiak számára már korántsem létfontosságú. Akként pedig (hasonlóan Vietnamhoz) absztrakt kalanddá válik. Viszont felettébb drágává, ezért Bush is úgy járhat, mint Johnson, aki egyszerre akart háborúzni és szociális államot felépíteni. Vajon az iraki számla és a rohamosan növekvő deficit láttán meddig tarthat ki adócsökkentő hitvallása mellett a mostani elnök? A neokonzervatívok tételére pedig könnyen Johnsonék dominóteóriájának sorsa várhat.

Az pedig kivált ironikus, hogy az esztendeje oly büszkén vállalt unilateralizmus mindössze egy évig élt, hiszen Bush vasárnap Canossát járt az ENSZ-nél és szövetségeseinél. Lám, egyedül még egy szuperhatalomnak sem megy. S ezt erőltetve kis híján el is játszotta a világ 9/11-i rokonszenvét.

A szerző hírlapíró