Plonicky Tamás: Őfelsége csicskása voltam

Nagyon figyeljenek arra, amit most mondok. Ha valaki évtizedek múlva neki, a kormánypárti művésznek szegezi a kérdést, hogyan fordulhatott elő az, hogy közpénzből, továbbá egyéb támogatásokból és juttatásokból mindössze ilyen színvonalú – és az őt vádló itt majd jól láthatóan felmutatja a meggyanúsított személy szakmailag minősíthetetlen könyveit, képeit, esetleg a zenés alkotásait, vagy bármit, amit a „produktumai” címszó alatt adott ki a kezéből – művekre volt csak képes, és az illető a kormánypárti művész fejéhez vágja azt is, hogy legyen szíves és magyarázza meg, hogy mit jelent vagy mit jelentett akkoriban az, hogy „kormánypárti humor”, milyen is volt az a „kormánypárti irodalom”, és hogy hogyan definiálná az egyéb, a hatalomhoz dörgölőző és annak pénzéből létrejövő művészetet, azt, amit egyértelműen befolyásoltak és irányítottak, és ami anyagi juttatásokért cserébe évtizedeken át el is várták tőle a teljes lojalitást, és ha ő, a megvádolt, valamilyen oknál fogva őszinte választ fog adni, bizonyára azt mondja, azért történt mindez, mert „én csakis őfelsége csicskása voltam”.

Ha pedig ez a valaki évtizedek múlva tovább kérdezősködik, és rá, a kortárs kormánypárti művészre olvassa azokat a teljesen jogos vádakat is, hogy a műveinek akkoriban semmi köze nem volt sem a lázadáshoz, de még az elemi kultúrához vagy releváns közléséhez sem, sokkal inkább kötődtek a párthoz és a soha-bekövetkezni-nem-akaró kormányváltáshoz, aminek a hosszú-hosszú évtizedekkel későbbi megvalósulása után ő, a megrágalmazott szerző teljesen elcsendesedett, alkotói válságba került, és még csak nem is gyakorolhatta művészetet, mert – ha a kortárs kormánypárti művész éppen író – azok egész egyszerűen nem érték el egy, a komolyabb lapokban megjelenhető publikált szerző, sőt egy rosszabb képességű általános iskolás gyerek szövegeinek színvonalát sem, és fényévezrednyi távolságra voltak Móricz Zsigmondtól, József Attilától, Kosztolányi Dezsőtől, Márai Sándortól és mindazoktól, akik a magyar kultúra részei, és ha hozzá, a kormánypárti művész fejéhez vágják ezeket a dolgokat, ugyancsak azt fogja mondani, hogy hát vele azért történhetett meg mindez, mert ő akkoriban csak és kizárólag a pénzt nézte, és éppen ezért őfelsége csicskása volt.

Ha pedig az illető felteszi azt a kérdést is, hogy a kortárs kormánypárti művész miért szerepelhetett akkoriban annyit a nyilvánosság előtt, és hogyan történhetett meg az, hogy míg a nála sokkal jobbak elkallódtak, ők fürdőztek a népszerűségben és büszkélkedhettek a minősíthetetlen alkotásaikkal, ahelyett, hogy dolgoztak és reménykedtek volna abban, hogy magukat összemérve más szakmabeliekkel, a tehetségük esetleg utat tör magának, ha pedig ez nem történik meg, akkor büszkén elfogadták volna a tényt, hogy ők egész egyszerűen nem elég jók, és a művészetet inkább csinálják hobbiból, de legalább a gerincük végig egyenes marad. Mindezek mellett persze felmerülhet az a kérdés is, hogyan volt lehetséges az, hogy a magyar kultúra építésére és fenntartására hivatkozva a kortárs kormánypárti művész selejtjeire nívós díjakat is osztogattak.

A kortárs kormánypárti művész pedig hallva ezeket a provokatív kérdéseket, teljes őszinteséggel ugyanazt ismételgeti majd ellenérvként, amit elmondott már százszor, hogy ő bizony az autonóm szerzőség, vagy az arra való törekvés helyett csak és kizárólag az anyagi juttatásokat vette figyelembe, és éppen ezért őfelsége csicskása volt. Ha valaki, mondjuk, ugyanaz a vádló személy, évtizedek múlva a huszonegyedik századi kormánypárti média tudósítóinak is felteszi azt a kérdést, hogyan fordulhatott elő az, hogy a kereszténységre és a keresztény értékekre hivatkozva rengeteget dolgoztak mások totális lejáratásáért és karaktergyilkosságáért, továbbá a csalás, a lopás és a hazugság, illetve mindenfajta egyéb erkölcstelenség professzionális kivitelezésért, és nem érdekelte őket, hogy mások indokolatlanul gazdagodnak, mert ők is azt tették, nem érdekelte őket, ha másokban nem volt morális értékrend, mert bennük sem volt, nem érdekelte őket semmi, csak az önmaguk és a családjuk anyagi jóléte és biztonsága, és ha valaki így szemtől szemben meg meri majd kérdezni tőlük, a huszonegyedik század kormánypárti média tudósítóitól a cselekedeteinek a miértjét és azt, hogy mi indokolta ezeket a tetteket, ugyancsak teljes őszinteséggel fogják ismételgetni, hogy hát ők akkoriban őfelsége csicskásai voltak; ha pedig valaki, évtizedek múlva azt is megkérdezi tőlük, ezektől a prominens szereplőktől, vajon hogyan vehettek részt az ilyen mértékű aljas propagandában, hogyan nézhették le ennyire az embereket, hogyan tehették azt, hogy a teljesen manipulált információk, eltitkolt tények, megvágott képsorok, félelmet keltő jelszavak és zsigeri indulatok segítségével vásárolják meg a szegényebbek és tudatlanabbak, az elmaradottak és a szenvedők szavazatait, és tartották őket teljes félelemben és totális médiakontroll alatt csak azért, hogy még tovább rabolhassanak, csak azért, hogy még több luxuscikkre teljen nekik, akkor ugyanazt fogják ismételgetni, hogy őket bizony-bizony nem terheli semmiféle felelősség, mert akkoriban pénzért tették mindezt, és semmi más nem jellemezte őket, csak az, hogy őfelsége csicskásai voltak.

És ha egyszer eljön az az idő, hogy magát őfelségét, a teljesen átvert nép bizalmát és szeretetét élvező királyát fogja valaki felelősségre vonni, és megkérdezi tőle szemtől szemben azt, mikor romlott meg ennyire, miért tette azokat, amiket tett, például hogyan szolgáltatta ki magát és a népét ilyen mértékben azoknak, akik ellen néhány évtizede még ő maga szólalt fel a leghangosabban, hogyan lett a rabja annak a diktatúrának, amely fegyveresen számol le ellenlábasaival, hogyan hódolhat be teljesen azoknak, akik leverték két forradalmunkat is; felteszik neki a kérdést, hogy miért lett barátja annak az országnak, amelyiknek hadserege néhány évtizeddel ezelőtt még a „felszabadítás” zászlaja alatt követett el erőszakot a lányokon és az asszonyokon, és hogy hogyan fordulhatott elő az, hogy akkoriban ki sem merte mondani a valódi agresszor nevét, annak a nevét, aki parancsot adott teljesen független országok megszállására és bombázására, és ahelyett, hogy az oltalom alatt legalább rámutatott volna az igazi háborús bűnösre, inkább harcolt nem létező ellenfelek ellen; ha őszinte lesz, bizonyára ő is ugyanazt fogja majd mondani, hogy hát azokban az évtizedekben ő is őfelsége, az orosz diktátor csicskása volt.