Bogyó Noémi: Ünnepi átváltozások

Advent, a gyufa parazsában is gyertyaláng sercen, zimankós éjszakák zúzmarát lehelnek angyalszárnyakra, püspöklilát ölt a hit, ó-antifónákba bújik a vágy: Ó, Bölcsesség, Ó, Napkelet, Ó, Bölcsek Királya. A remény éjszakánként kiül az ablakba csodára várva. Az ég megrázza dunnáját, csillagmilliárd, hófehér sivatag, sipkás fenyvesek. A szeretet tüzet rak a kandallóba, puncsot főz, mézeskalácsot süt. Lángkisasszonyok tánca, mézcseppek nyelvhegyen, puncsmámor kapillárisokban. Álmomban girlandokat fűzök citruscikkekből, fahéjrudacskákból, babérlevélből, almakarikákból, s feldíszítem a világot narancs, fahéj, lime, szegfűszeg illatával.

Vannak napok

Vannak napok, amik úgy indulnak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mert a nagykönyvben az van írva, hogy azért születtünk, hogy boldogok legyünk, meg hogy vannak még csodák és egyéb hasonló bölcs mondások. Mert a nagykönyv erről szól, a bölcs mondások tömkelegéről. És ezekre szükségünk is van. Ezért olvassuk a nagykönyvet, bár mostanság, ebben a digitális világban a nagykönyv helyett inkább a Facebookot lapozgatjuk, meg oda posztolgatunk, mert most már az lett a nagykönyv. Én is lapozgatom, meg posztolgatok. Jó ez így nekünk. Minimum elhisszük, hogy jó.

Veled lehetne teljes

Vörös selyem legyen az ágyneműnk, az illik a bőrünk színéhez. Mert még a bőrünk színe is azonos. Meg a szívritmusunk. A zavarunk is. És a szívritmuszavarunk. Mindig, ha találkoztunk. Ha nem találkoztunk, akkor fájt. Főleg a szívünk, de más is.

Szeszélyeim

Nem vagyok éppen egy templomjáró típus. Sőt! De az éjféli misén minden karácsonykor ott kell lennem. Nem azért, mert a nagykönyvben meg van írva. Egyáltalán nem azért. Különleges, megfogalmazhatatlan belső kényszer miatt van ez így. Meg azért is, mert egész adventben csodára vágyom.

Jól megvagyok

Ez a karácsony annyira pazar volt, hogy még csodára sem volt szükségem. Nem is mentem el az éjféli misére. Fáradt vagyok, hideg van, érveltem az ÉN-nel, aki általában szigorúan kordába tartja az ént. Hát nem mindig jár sikerrel. Bármely kicsi is, az én győzött. Vivát! Így maradtam otthon. A kis Jézus meg ott fagyoskodott a jászolban a hideg templomban. Zengett az orgona, csendült a Csendes éj. Én meg a pihe-puha dunyhák melegében. Aztán ahogy teltek a napok, úgy támadt fel bennem valami furcsa hiányérzet. Mintha valami lényeges, valami abszolút elemi kimaradt volna az életemből. Egy darabig igazán nem tudtam, mi hiányzik a klassz kis mindennapjaimból, mert ugye volt ünnepi eszem-iszom, meg szabadságolós szunya-bunya, meg mindent csinálhatsz, amire eddig nem értél rá című jelenet. Egyszerűen, király, sirály, Hawaii. Aloha.

Amikor más nyelven beszélünk

Én: Minden benne van egy pillanatban: a múlt, a jelen, a jövő.
Te: Semmi sincs egy pillanatban: sem múlt, sem jelen, sem jövő.
Én: Nézőpont kérdése.
Te: A nézőpontnak ehhez semmi köze.
(Kérdőn nézek rád.)
Te: A pillanat csak egy elvont fogalom, nem is létezik.
Én: A pillanat esszencia. Mindegyiknek van színe, illata, muzsikája, hangulata és rezdülése.
(Kérdőn nézel rám.)
Én: Ez vitathatatlan.

Happy New Year

Szilveszter után már tudtam, valaki várt és én nem mentem el a találkozóra. Ez ugye benne van a pakliban, megtörténhet, hogy nem minden találkozóra, kávéra, ebédre jutunk el. De ez a találkozás más volt, s igazán üzenetet sem tudtam küldeni, hogy bocsi, s valami white lie, utóiratos magyarázatként. A há­romkirályokkal én is eljövök – tettem ígéretet. Megnyugvással töltött el.

A január ciklonokkal érkezett

Havazott. A megállóban álltam, nyelvemmel csillogó hópelyhekre vadásztam. Szinte meg sem érintetettem őket, már a leheltemre elolvadtak. Közben azon gondolkodtam, ki is vagy te nekem. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, számoltam a hópehelytrófeákat.

Avatar kaméleon vagyok. Azúr­kék a kabátom, mint a Karib-tenger, indigókék a tetkóm a lapockám fölött, és nefelejcskékek az álmaim. Elképzellek téged, engem és minket. Olyan tökéletes a kép: ÉN + TE = MI. A fejemben mindig minden tökéletes, a kép is. A realitás más. A realitásban én az egyik parton állok, Te a másikon. A Gangesz az, ami az M és az I között folyik, a szent folyó, amelynek egy cseppje is képes megtisztítani a hívő zarándokot földi bűneitől. Egy korty elég lenne, s mi kiléphetnénk az örökös körforgásból. A folyó hűs vize kioltaná a tüzet, levinné a lázunkat, behűtené bennünk a gonosz erőt. Nézem a hömpölygő áradatot, a hullámok felpuffadt hullákat és vigyorgó koponyákat görgetnek. A realitás visszataszító. A mocskos folyó, ami tovahömpölyög. Behunyom a szemem. Inkább azt a képet akarom látni, ami a fejemben van. Nem akarlak megismerni, nem akarok a Gangeszhez utazni sem veled, sem nélküled. Nem akarok felnőni sem. Örökre gyerek akarok maradni! – kiabálom át neked a túlsó partra. Nem tetszik. Megkeményíted a szíved, s pengeként harsan a fenyegetésed: Ha gyerek maradsz, lemondasz az életről. Ezt akarod?

A buszmegállóban egy avatar kaméleon hópelyhekre vadászik. Azúrkék a kabátja, alatta tintakék tetkó, nefelejcskékek az álmai. Kobaltkék dalt dúdol: Egy mantra vagy nekem, amit körbe-körbe ismételek.

Feloldozás vagy amit akartok

Azt hittem, elkések. Nem bírtam reggel kikászálódni az ágyból, aztán megfelelő üveget kerestem, végül a lakáskulcsomnak kelt lába. Akkor léptem be, mikor felzendült az orgona, jelezve a mise kezdetét. Az apszis boltíves ablakain át besütött a felhők mögül éppen kikandikáló nap. Ünneplőbe öltöztetett fenyők állták körbe a kis Jézus jászolát. Amikor meglátott, rám mosolygott. „Pásztorok, pásztorok, örvendezzünk…”, csendült az ének. Csak némán álltam. Záporoztak a könnyeim. Kimosták lelkemből az óév összes bánatát.

Hazafelé ballagok. Ridikülömben ott lapul a mézes üvegbe zárt szenteltvíz a mirhával, krétával. Boldog vagyok, nem hiába vártam a csodára. Otthon a bejárati ajtóra fehér krétával ezt írom: 2025 „Christus Mansionem Benedicat – Krisztus áldja meg e hajlékot”.