Bogyó Noémi: Mr. Big

Úgy döntöttem, Mr. Big egyelőre az én titkom marad, legalábbis addig, még bizonyosságot nem nyer, hogy valóban létezik. Három napja hiába keresem a parkolókártyát, amire felírta a telefonszámát. Lehet, hogy nem is találkoztam vele, csak a stresszhormonok koktélja hatására a fantáziám teremtette őt főhősnek a legújabb történetemhez? Úgysem hinné el senki nekem, hogy egy ilyen férfi felfigyelt rám, nem még hogy tetszettem neki, netalántán találkozni akart velem. Én sem hiszem. Bár azóta, hogy Alíz sikeresen lemenedzselte az imázsváltásomat, látványosan megakad rajtam a férfiak szeme. Mint annyi mindenre, erre is különböző a magyarázatunk Alízzal. Mert feltűnően öltözködöm – mondom én. Mert bombázó vagy – mondja Alíz. Pénzért sok mindent meg lehet venni, menő cuccokat, új frizurát, géllakk körmöket, sminket, csak önbizalmat nem. Ebben, mondjuk, egyetértünk Alízzal.

Már maga a találkozás körülménye, ahogy lezajlott, a szavak, amik elhangoztak, a szikra, ami átpattant – lányregénybe vagy romantikus komédiába illő. Naiv fantáziával lehet ilyen történeteket kitalálni, a való világtól elrugaszkodva, délibábot kergetve.

Álmodozó gyerekként inkább voltam a belső világomban, történeteimben, mint a valóságban. A jelenlét hiánya sokszor összekuszálta a szálakat. Nem volt olyan küszöb, kő, bucka, amiben el ne botlottam volna. Csámpás ez a kislány, mondta a mamám. Ortopéd orvoshoz vitt, aki hümmögve konstatálta, hogy a mozgáskultúra nem egyformán fejlődik a gyerekeknél. Fel a fejjel, anyuka, abszolút rendben van, ha a kislány járása még ötévesen is labilis – biztatta a mamámat, s hogy ne menjünk el üres kézzel, előírt egy pár lúdtalpbetétet. Így lendültem át a csámpásból a lúdtalpas kategóriába.

Nem ez volt az egyedüli rendellenességem. Profi módon tudtam kirekeszteni a világomból a külvilág betüremkedéseit. Amikor az általam teremtett metaverzumom beszippantott, a külvilág megszűnt létezni. Se láttam, se hallottam. Süket ez a kislány – volt a következő diagnózisom. Máig emlékszem, olyan nagy élmény volt a hallásvizsgálat, amire a mamám elvitt. Érdeklődéssel figyeltem a hangokat, csírájukban lefüleltem őket. A vizsgálat eredménye a legjobban a mamámat lepte meg: Asszonyom, a kislánynak tökéletes a hallása.

Szakorvosok ide, szakorvosok oda, az igazság az, hogy sorozatosan nem találtam bele a realitásba, és elfeledkeztem a külvilág számára fontos dolgokról: nem láttam, nem hallottam, nem válaszoltam, félreválaszoltam, félreértettem, másképp csináltam, elvesztettem, nekimentem, leestem.

Felnőtteknél ezt figyelmetlenségnek szokták minősíteni, esetleg szórakozottnak vagy felelőtlennek nevezik a delikvenst. Az ilyen gyereket szeleburdinak hívják, szelesnek, manapság figyelemzavarosnak. Nekem speciális jelző jutott: sedra. Kamaszként utánakerestem. Sedra szó nem létezik a magyar nyelvben, csak sedre, az is csak a tájnyelvben. Jelentése hebehurgyán viselkedő, kapkodó, szeles személy. 

– Ejnye, de sedra ez a kislány!

A sedra jelző az évek során főnevesedett, a szinonimámmá vált, s mint sav ette bele magát a lényembe. Ezért magamat sem tudtam soha igazán komolyan venni, nem éreztem, hogy súlya van a gondolataimnak, a lényemnek, hogy önmagamban értékes lehetek. Csak akkor láttam az értékeimet, ha a világ számára is értékelhetően nagyot teljesítettem, rendkívüli dolgot értem el.

Ahogy az új külső, a személyiségfejlesztő tanfolyamok sem működtek varázspálcaként. Csiribí-csiribá, legyen magabiztos ez a sedra lány. Valamire azért mégis hasznosak volta ezek a kurzusok. Megértettem, hogy az álomvilágban lebegés nem egy átmeneti állapot, hanem habitus. Úgy teher, mint ajándék. Ennek köszönhetően születtek bennem új világok, hősök, történetek.

Sosem gondoltam, volna, hogy éppen a sedreség, ami oly sokszor összegubancolta a szálakat, ami miatt annyi dolgot látszólag elrontottam, ami miatt annyi mindennek nem feleltem meg, egyszer elhozza álmaim férfiját az életembe.

Képzeljétek el, hogy moziba mentek, egy igazi ízig-vérig csöpögős amerikai romantikus filmre. Leültök az első sorba, mert már csak oda kaptok jegyet. Kialszanak a fények, a vásznon peregni kezdenek a film kockái. A főhősnő, az Elle magazin modelljének álcázva – menő cucc, séró, smink – éppen most hajt be egy piros bogárral a város egyik üzletközpontjának föld alatti parkolójába. Amikor a rámpához ér, a kamera ráközelít. Arckifejezése merengő. Automatikusan nyitja az autó ablakát, kihajol, szórakozottan megnyomja a parkolókártyát igénylő gombot, majd a kártyát egy laza mozdulattal a két ülés közötti rekeszbe ejti a pénztárca és a mobil közé. A kapu kinyílik. Energikusan rálép a gázpedálra, ralizva szambázik a parkolósorok között, mígnem talál egy szabad helyet, és leparkolja a piros bogarat. Sietősen összekapja a rekesz tartalmát, vállára veti a retiküljét, és a felvonó felé veszi az irányt. Észre sem veszi a férfit, aki a szomszédos parkolóhelynél áll, s a főhősnőnket figyeli: hosszú lábát, ringó csípőjét, s egy lehulló papírdarabkát. A férfi, mint akit nyílból lőnek ki, startol a lift előtt várakozó nő után, útközben felveszi a cetlit. Az utolsó pillanatban ér a felvonóhoz, még mielőtt a lányra rázárul az ajtó.

– Kisasszony, ezt elveszítette – szólítja meg a férfi, de a lány se hall, se lát, észre sem veszi.

A férfi hangosabban szól:

– Kisasszony!

Erre a lány felrezzen, mintha álomból ébredne, csodálkozva néz a férfira. Az mosolyogva nyújtja a lánynak a parkolókártyát:

– Elveszítette.

A lány meglepődik, majd széles mosollyal mondja:

– Ó, milyen aranyos, köszönöm.

Összekapaszkodik a tekintetük. Egy örökkévalóság. Megáll a lift. Vége az örökkévalóságnak. Felocsúdnak. A lány elköszön, s kilép a lift ajtaján. A férfi megy utána.

– Kisasszony, legyen szíves egy pillanatra.

A lány megáll, a férfi felé fordul. A férfi odalép hozzá. Annyira közel, hogy a lány érzi az illatát. Zavarba jön, elpirul. A férfi magabiztos:

– Megengedi?

Egy határozott mozdulattal kiveszi a parkolókártyát a lány kezéből, tollat húz elő a zsebéből, valamit ráír a kártyára, majd a lányra néz, nyújtja a kártyát. Szemében vágy, makacs eltökéltség, a hangja kedves, szinte lágy:

– Szeretném meghívni egy kávéra. A telefonszámom. Várni fogom, hogy jelentkezzen. Örülök, hogy találkoztunk – teszi hozzá még, s már indul is.

Elmenőben kézfejével leheletfinoman simítja meg a lányt.