Lošonská Dékány Nikolett: Végeláthatatlan

Elkezdeni. Elkezdeni, aztán befejezni. Befejezni úgy, hogy nem kezdesz el és hagysz félbe másik tizenöt dolgot. Ez az, ami nincs. Például reggel, a kávéfőzésnél. Miután sikerül kikelni az ágyból, átpelenkázni, átöltöztetni, lerakni játszani, a kedvemtől, a kedvétől és az éjszakai kelések számától függően az első helyen vagy a vécé, arc- és fogmosás kombó áll – vagy a kávé lefőzése és elfogyasztása. Ilyenkor szokott lenni idő egy pillanatnyi megállásra.

Ma az írottak szerint alakul a sorrend. Két köpés között csekk, minden rendben, a gyerek egyelőre elvan. Bemegyek a konyhába, kinyitom a szekrényt, kiveszem a kávédarálót, kávét, mézet. Vizet is kell majd forralni – mondom magamban, közben meglátom a vitaminokat. Ó, a D-vitaminját ki is veszem előre, nehogy elfelejtsem, bár a Google-naptár is figyelmeztet rá, biztos, ami biztos. Mert ha valamit mindennap be kell adni/venni/kapni, könnyen eltévedünk az emlékek útvesztőjében. Ma már beadtam neki, előttem a kép, vagy az tegnap volt? – kérdezem majd magamtól délután.

Ezt szeretném most megelőzni. Így van ezzel az ember, főleg, ha minden napja hasonlóan telik. Na de: először a kávé, hogy felkeljek, tudjam, hogyan hívnak. Ööö… vagy várjunk csak, nem, inkább a vitaminok. Nekem is vannak vitaminjaim. Ha már egyszer előttem vannak, beveszem őket gyorsan, és velük együtt legalább egy kis vizet is megiszom. Ha már a legtöbbször erről is megfeledkezem. Pedig jó sok vizet kéne inni.

Töltenék a pohárba, de nincs leszűrve. Megtöltöm a vízszűrőt. Amíg lecsöpög a víz, fiam pár nyekkenéssel fejezi ki nemtetszését. Unatkozik. Finoman hasra fordítom, ezzel újabb 10 percet nyerek magamnak. Közben eszembe jut, hogy egy ideje kávét akarok főzni. Azt is mondhatnám, hogy csak erre tudok gondolni, mióta felkeltem, de ez nem igaz, mert tele van a fejem mindenfélével, mint általában: hogy porszívózni is kéne, meg megöntözni a virágokat, meg felmosni, meg vasalni, meg kipucolni a vécét, a fürdőszobát, meg aludni is kéne, meg megnézni az elektronikus hivatali postát, meg megírni ezt a szöveget stb.

Állok a konyhapult előtt, és a D-vitaminját bámulom. Akár be is adhatnám, legalább erre se kell gondolni tovább. Mire kiveszem a kiskanalat, eszembe jut, hogy most fordítottam hasra, úgy meg nehéz beadni, tehát ez a feladat továbbra is helyet foglal a fejemben.

Hány óra? Hol a telefonom? Nem fogadott hívás egy ismeretlen számról. Basszus, nem hallottam, hogy hívott a futár. Pedig már alig van pelenka, most muszáj lesz elmenni az üzletbe, ahol hagyták, még ma. És persze hiába van a szomszéd utcában, autóval kell menni, mert a doboz nem fér be a babakocsi aljába, és nekem sincs négy kezem.

Mindegy. Mit is akartam? Víz. Kész a szűrt víz. Kiöntöm a pohárba. A vízről eszembe jut egy másik víz, ami a kávéhoz kéne, amíg ledarálom, pont fel szokott forrni. Megtöltöm a vízforralót és elkezdem végre darálni a kávét. Kiürítem és kimosom a kotyogót. Ki kéne majd vinni a biohulladékot – jut eszembe. Majd ha Misi hazajön, leszaladok vele.

Jé, egy pohár víz. Vitaminok, igen. Beveszem a D-t, a C-t. Kész. Felforrt a víz. Kotyogó. Kávé! Kávét akartál főzni, emlékszel? Megtöltöm a kotyogót. Felteszem főni. Indukciós a főzőlap. Másodpercek kérdése. Legalább ez, legalább ez megvan gyorsan. Addig még egy korty víz a pohárból. Nyafog a gyerek, a hátára fordítom. Nem jó így se. Sír. Felveszem. Kész a kávé. A gyerekkel a kezemben lekapcsolom a főzőlapot, kiveszem a bögrét, kitöltöm a kávét, kiveszem a tejet a hűtőből. D-vitamin. Most kell a D-vitamint beadni, vagy soha. Kiskanál. Leteszem. Sír. 2 csepp anyatej, egy csepp vitamin a kanálra, szájnyitás, nyelés, kész. Jól van, ügyesen lenyelted. Megnyugszik, de csak pár pillanatra. Ismét fel kell venni. Körbe kell nézni a lakásban.

A hálószobában, a tükör előtt állva eszembe jut, hogy le kell szedni a szárítóról a száraz ruhát. Talán megcsinálhatnám most is, 10 percet kibír az ágyon a tükörrel szemben, talán. Az érdekes, azt szereti. Leteszem. Rámosolygok a tükörben, visszamosolyog. Minden oké. Leszedem a ruhákat, elrakom a szárítót, közben beszélgetünk. Kiválogatom gyorsan a mosnivalót. Közben énekelünk.

Várjál! Kávé! Vissza az ebédlőbe. Leteszem, nyűgös. Nem kéne még aludnia? Megnézem a telefont, súg az applikáció, hogy de. Irány a hinta. Addig beteszem a mikróba a kávét, meg sem kell kóstolnom, biztosan tudom, hogy kihűlt. Besötétítek, beteszem a meditációs zenét, bekapcsolom a párologtatót, lejár a mikró. Kiveszem a kávét, mézet rakok bele, elkeverem. Ez a hang tetszik neki. Ringatom a hintában. Cssssss. Ha elalszik végre, megállhatok egy percre és nyugiban megihatom. Nehezen alszik el. Nem bírom ki. Két sssss közben lehúzom. Elaludt. Őt nézem. Gyönyörködöm. Biztosra megyek. Van percre pontosan fél órám. Se több, se keve… néha mégis kevesebb. Szóval nyomás.

Hol is kezdjem? Át kéne öltözni, megfésülködni, reggelit csinálni, megreggelizni, elrakodni a konyhában. Prioritások. Kinyitom a hűtőt. Tükörtojás lesz, az gyorsan megvan. Magamhoz veszem a tojást, kenőt, paprikát. Serpenyő, olaj, fedő. Főzőlap bekapcsol, tojást feltör, letakar. Kenyérszeletelés, kenyérpirítás, kenyérkenés, paprikaszeletelés. Hihetetlen, de kész. Hihetetlen, hogy egyből megeszem. Még alszik. Szuper. Felöltözöm gyorsan. A három ruhakupacot nézem, megfogok egyet, beteszem a mosást. Felkelt. Francba. Gyorsan megfésülködök, közben azt kiabálom: Igen, megyeeek! Mindjárt ott vagyoook! Jót aludtál?

Mosolyog. Kiveszem a hintából. Türelmetlen. Éhes. Megetetem. Pelenkacsere. Most kéne kimenni sétálni, most, hogy mindenki kész. Felöltöztetem, leteszem az előszobában a szőnyegre, felöltözöm én is. Smink? Haha. Nem melegítőben vagyok, a fülbevalóm is betettem, mi kell még? Jó az. Táska, gyerek, kulcsok. Mehetünk. Lift, babakocsi. Ah, végre friss levegő! Emberek. Fák. Park. Séta. Nyugalom. Nézelődik. Nézelődöm. Elaludt. Csend. Séta. Gondolatok.

Lejárt a mosógép, jelez a telefon. El fogom felejteni. Felkel. Hazasietés. Ebédidő. Csak enni nincs mit. Főzni kéne, de mit? Rendeljek? És ha megint fél kettőre hozzák ki? Éhes vagyok. Tésztát főzök, az gyorsan megvan. Pesztó, parmezán. Ez most ennyi. Komolyabbat majd talán este, ha Misi hazajött. Berakom a hordozóba, míg főzök. Megpróbálnám lerakni, de sír. Majd éhen halok. Állva eszem, úgy, hogy megpróbálom nem leenni a fejét. Jó lenne bepakolni a mosogatóba, de ahhoz előbb ki kell pakolni belőle. Akkor majd később elrakodok. Inkább berakok egy második adag mosást. Tényleg, az előzőt még ki se vettem.

Kiteregetek. Játszunk. A kanapén, a tükör előtt, a pelenkázón. Nyűgös. Körbeviszem a lakásban. Éhes. Megetetem, belealszik. Most már azért jólesne a jól megérdemelt második kávé. Milyen jó, hogy még maradt reggelről egy adag. De nem merek megmozdulni, mi van, ha felkel, olyan szépen alszik. Addig olvasok. De előtte megnézem, mi a helyzet a Facebookon meg az Instagramon. Beszippant.

Na, már fel is kelt. Fél óra. Megint nem olvastam, de kávét se ittam. Porszívózni is kéne. Majd ha Misi hazajött. Nem tettem be a második mosást se. Azt még gyorsan bedobom. Leteszem játszani. Most elvan. Hála Istennek. Meg kéne nézni, mit írtak a slovensko.sk-n a hivatalból. Kocsipénz leállítva, igazolás kell a nőgyógyásztól, a sima orvosomtól, a gyerekorvostól és az osztrák adóhivataltól, hogy onnan nem kaptam kocsipénzt. Rögtön felmegy a pumpa. Mégis, hogy igazoljak valamit, amit nem kaptam meg, hiszen nincs is rá jogosultságom, ez miért nem elég? Itt élek, itt dolgozom, itt adózom, csak épp nem itt szültem, de hát azt ki is fizettem. Na jó, ezt majd később. Mi van még? Nőgyógyász. Írok egy e-mailt. Fél órán belül jön is az igazolás, beszkennelve. Remek. Ez gyors volt. Bárcsak minden így működne. Orvosom. Messenger-üzenet. Majd ír.

Gyerekorvos. Felhívom. Kiderül, hogy ahhoz, hogy igazolást kapjunk, előbb szerződést kell kötnünk, ami eddig azért nem történt meg, mert nem volt egészségbiztosítási számunk, se kártyánk. Ahhoz ugyanis a születési bizonyítvány kellett, amire meg 85 napot vártunk. Szóval el kell menni személyesen. Épp jön az SMS, hogy át lehet venni az egészségbiztosítási kártyát. Szuper. Legalább valami. Akkor azért megállunk, és irány a gyerekorvos. Intézzük el még ma, holnap elutazunk. Legalább ez is le lesz tudva.

Hasra fordítom. Berakom a második mosást. Szegény virágok. Egy napot talán még kibírnak. Ez az egy már nagyon hervad, akkor legalább erre locsolok egy pohárral. Indulás előtt még egy gyors peluscsere, biztos, ami biztos. Öltöztetés, öltözés. Jól jönne valami cukor, ennék egy sütit. Mindegy, talán majd hazafelé. Autósülés. Jól veszi. Egyelőre. Indulás.

Persze a biztosítási kártyát átvenni sem egyszerű. Eleve feljutni a rengeteg lépcsőn, segítség nélkül, lehetetlen egy háromkerekű kocsival. Mondjuk, olyan meredek az egész, hogy négykerekűvel se semmi teljesítmény, de ők legalább elmondhatják magukról, hogy megkapták az esélyt az elhelyezett két sínnel, hogy feljussanak a következő szintre. Nekem marad a remény, hogy majd jön valaki, aki segít. Mondjuk, ezúttal autóval megyek, a gyerekorvos nem helyi, 25 percre van, de magyar.

Hordozóban viszem fel a gyereket. Nem vagyok hajlandó az autósülésben cipelni. Nekem kicsit gyorsabban nő a fiam az átlagnál. Eddig háromszor voltunk a biztosítóban, harmadszorra sikerült is bevinni a születési bizonyítványt. Az első alkalommal nestránkový deň, a második alkalommal dovolenka volt. A harmadik alkalommal sokan vártak, elmentünk egy kávéra, mire visszajöttünk, még mindig volt benn valaki, épp hogy csak bejutottunk 3 előtt. Most nem várunk, kopogok, meg is kapom a kártyát. Hihetetlen. Irány a gyerekorvos.

Gyanúsan nagy a csend hátul. Elaludt. Huh. Odaérünk, kiírjuk a papírokat, mire indulnánk, épp felébred. Háromszor kell megállni a hazaúton, úgy sír. Megszakad a szívem, de vezetnem kell, haza kell érnünk. Megállok egy kávéra, nagyon jó cucc ez a hordozó. Ott megnyugszik, és a sütit majszolva, a pincérnőnek panaszkodva végül én is megnyugszom. Ó, egy pohár víz. Igyál egy pohár vizet is, ha már itt vagy, egész nap nem ittál – mondom magamnak.

Irány haza, már csak meg kell állni a csomagért az üzletben. Megint szörnyen sír, és mindezek tetejébe természetesen lehetetlen kijutni a kereszteződésből. Imádok mellékútról balra fordulni. Átveszem a hatalmas csomagot. Beszállok. Már csak egy utca, és minden rendben lesz. Otthon. Újra édes otthon. Ki kell majd teregetni. Mindjárt hazajön Misi. De már nem fogom se a biohulladékot levinni, se porszívózni, se valami komolyabbat főzni. Max kiteregetek.

Hazaér. Vacsorát készít. Megeszem. Beszélgetünk. Megölel. Kipakolja a mosogatót. Elrakodik. Én addig altatok. Elalszik. Zuhany. Fogmosás. Hajat is kellett volna mosni. Majd holnap. Megtöltöm vízzel a kulacsom, és bekészítem az ágy mellé. Befekszem az ágyba, mindjárt kel. Kezdődik az éjjeli műszak.