Németh Zoltán: Mit mutassak meg Varsóból a vendégeimnek?

Mit mutassak meg Varsóból a vendégeimnek? Ez a kérdés elég gyakran felvetődik, főként mivel a Varsói Egyetem Magyar Tanszékén bizonyos időszakokban szinte egymásnak adják a kilincset a látogatók. Elsőként természetesen a Neofilológiai Kar pazar, hipermodern épületét mutatom be, különös tekintettel az Australian Patio nevű relaxáló és pihenőhelyre, amelynek falait buja növényzettel futtatták be, a közepén pedig egy hatalmas, 15–20 méter hosszú bumeráng – vagy inkább bumerángpad – található. Kedvenc viccem, hogy ráültetem a vendégeimet, de vigyázzanak, mert itt úgy lehet relaxálni, hogy egy gomb megnyomásával a bumeráng remegve felemelkedik, és 2-3 méter magasan lebeg, hátán a lazulni vágyókkal. Vendégeim nyolcvan százaléka általában el is hiszi, amit mondok. Még ma is a fülemben cseng Földes Györgyi méltatlankodó kiáltása: Zoliiiii!!!

A Neofilológiai Kar mellett egy apácazárda áll, rajta emléktábla, mely szerint itt szokott megszállni II. János Pál pápa varsói útjain. Aztán továbbmegyünk az Egyetemi Könyvtár posztmodern épületébe, amelyet egyesek Varsó legikonikusabb objektumának tartanak. A kar és az egyetemi könyvtár épületének tetején is parkosított függőkert található padokkal, a tervek szerint egy sétálóhíd fogja majd összekötni őket.

Innét már csak egy ugrás, kb. 100 méter a Visztula partja, amellyel sokáig nem tudott mit kezdeni a főváros, viszont néhány éve több kilométer hosszan elnyújtózó promenád épült itt, vendéglők, beachhangulatra emlékeztető teraszok, kültéri testedzésre szolgáló street workout pálya, minijátszótér gyerekeknek. Idén áprilistól pedig az egyetemünktől nem messze már egy gyalogoshíd is összeköti Varsó belvárosát a Visztula északi oldalán található Praga városrésszel, ahonnét szépen rálátni az óváros piros cseréptetőire és a centrum felhőkarcolóira.

Itt, vagy még korábban, a függőkertben, mert onnét is hasonló a kilátás, szoktam elmondani vendégeimnek, hogy Varsó kapcsán nehéz értelmezni a szépség fogalmát, nehéz tőle középkori zegzugos utcákat, századfordulós palotákat elvárni. Ugyanis Varsó a II. világháború idején teljesen elpusztult. A varsói gettófelkelés leverésekor nemcsak az embereket ölték meg, hanem az épületeket is lerombolták – de szó szerint az alapokig, gyakran még faldarabok sem maradtak kilométereken át. Többek között Robert Capa megdöbbentő fényképe is emléket állít ennek. Ekkor szoktam megkérdezni a vendégeimet, mit gondolnak, az 1939-ben 1,3 milliós Varsónak hány lakosa volt 1945-ben, a szovjet hadsereg bevonulásakor. Körülbelül 100. Igen, nem hibáztam, körülbelül száz lakosa, ők a varsói Robinsonok, akik a romok, a törmelék között húzták meg magukat. A varsói felkelés leverése után ugyanis a teljes lakosságot kitelepítették koncentrációs táborokba, Hitler pedig kiadta a parancsot, hogy a város helyén szántóföld létesüljön. A német hadsereg ezért házról házra robbantotta fel a palotákat, épületeket, lakóházakat (miközben a szovjet hadsereg hetekig állt, várt Varsó határában, végignézték, ahogy a nácik befejezik a gyilkolást és a rombolást).

Varsó óvárosa ezért valódi szimulákrum. Semmi sem eredeti. Az óvárost konkrétan egy 18. századi itáliai festő, Canaletto képei alapján rekonstruálták. A város többi részét az 1950-es és az 1960-as években a Sztálin-barokknak nevezett stílusban építették fel, gyakran az utcák sem egyeznek a régivel, az 1970-es évektől 1990-ig pedig szocreál épületek borították el a várost. A pusztítás olyan méretű volt, hogy még az 1970-es években is lehetett találni felgazosodott, elhagyott, romos területeket – a belvárosban. Amikor vendégeim dicsérik Varsót, milyen sok szép nagy park található a városban, akkor én ezt felelem nekik: Igen, ezeknek a helyén 1945 előtt olyan gyönyörű polgári házak álltak, mint Budapesten vagy Bécsben, csak nem volt energia a romok eltakarítására és az építésre, így inkább parkokat létesítettek a helyükön. Így jutottam el például egy térkép segítségével az 1978-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Isaac Bashevis Singer zsidó–lengyel származású amerikai író egykori belvárosi lakóházához – amelynek a helyén ma félig egy park, félig egy lakótelep parkolója található.

Az egyetemtől Varsó sétálóutcájára, a Krakowskie Przedmieściere megyünk, ahol el szoktam mondani, hogy egyetlen nemzetnek sincs annyi emléktáblája, jele a belvárosnak, mint a magyarnak. Csak itt, néhány száz méteren belül legalább ötöt tudok felsorolni és megmutatni Marcin Grad kollégám egykori útmutatása nyomán: Korompay Emánuel emléktábláját (magyart tanított a Varsói Egyetemen, a katyńi vérengzés áldozata), a magyar lőszerekért és fegyverekért köszönetet mondó emléktáblát (1920-as lengyel–bolsevik háború), a síró galambot ábrázoló 1956-os emléktáblát (ezen a helyen is gyűjtöttek a magyar forradalmároknak, illetve vért adtak a varsóiak), az 1830–31-es lengyel szabadságharccal kapcsolatos köszönő emléktáblát a Lengyel Tudományos Akadémia székházán (mivel az 1830-as pozsonyi országgyűlés szót emelt a lengyelek mellett), valamint II. Rákóczi Ferenc emléktábláját (1701-ben ide menekült a bécsújhelyi börtönből, és innét indult, hogy a kuruc szabadságharc élére álljon). Ez az épület közvetlenül a legendás Szent Kereszt-bazilika (Bazylika Świętego Krzyża) mellett található, ahol Friedrich Chopin szívét is őrzik (konyakban tárolva, abban az időben ez volt a legjobb tartósítószer).

Innét az óvárosba vezet utunk, a Királyi palota után az Óvárosi térhez a varsói Syrenka-szoborral (a város címerében egy halfarkú, meztelen felsőtestű, kezében pajzsot és kardot tartó szirén látható), majd az óváros után irány az egykori Saski-palota (amelynek a háborúban lerombolt óriási épületét tavaly kezdték újraépíteni). A palotából csak három boltív maradt (falain a legnagyobb lengyel csatákkal, árkádjai alatt két katona őriz öröklángot), majd a Saski-parkon keresztül (ahol én is tologáltam Tomit és Ádámkát), irány a Kultúra és Tudomány Palotája, vagyis a Pałac a maga 231 méteres magasságával. Útközben betérhetünk a néhány hete átadott Modern Művészetek Múzeumába, amely a vajdasági magyar költő, Ladik Katalin performance-ával nyitotta meg kapuit. A Pałacot, a szovjet nép ajándékát viszont még 1955-ben adták át; a 30. emeleten, 114 méteres magasságban körben kilátóterasz, ide vezetem fel vendégeimet. A turisták imádják az épületet, a lengyelek egy része viszont utálja, mert az orosz elnyomást és gyarmatosítást szimbolizálja számukra. Éppen ezért 1989 után voltak olyan tervek, hogy lebontják. Végül az az elv győzött, hogy körbeépítik felhőkarcolókkal, kisebbítve monumentalitását. Különösen a déli oldalon csodálkoznak rá vendégeim a hatalmas felhőkarcolókra. Varsóban jelenleg kb. harminc 100 méter feletti épület található. És igen, már készen áll a 310 méteres Varso Tower, az Európai Unió legmagasabb épülete, amelyet szlovák cég épített, és amelyen 240 méter körüli magasságban három emeleten kávézó, vendéglő és kilátó foglal majd helyet. Sajnos ide egyelőre még nem juthatunk fel, folynak a beltéri munkálatok.

Hát így néz ki az én kis varsói kalauzolásom. Még elmondom, hogy ha vendégeimnek van idejük, feltétlenül menjenek el a Polinba, a lengyel zsidóság történetének múzeumába, illetve a Varsói Felkelés Múzeumába. Mindegyik meg fogja változtatni az életüket.

A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.